A borzalmas randi óta eltelt lassan két hét. Castiel érezhetően került az iskolában is, ami minden bizonnyal az én hibám. Folyton azon gondolkodtam, hogy miért nem tudtam befogni a számat és élvezni a pillanatot, hogy velem volt. Miért? Nem tudom...

- Miss Black! Kérem, figyeljen! - hallottam meg osztályfőnököm hangját, mire feleszméltem és újra az osztályban voltam. Újra azt éreztem, hogy magányos vagyok.
- Ne haragudjon, Tanár úr – sóhajtottam, de nem sok figyelmet tudtam szentelni rá. Az ablakon bámultam kifelé és a hóesést néztem. Nem sokára megszólalt a csengő és én vele együtt álltam fel, majd kabátomat felvettem, az udvar felé vettem az irányt és csak mentem egy bizonyos hely felé. A pad most hóval volt fedve és nem ült rajta senki, de még a közelében sem volt senki. Hallottam a hó ropogását idegen talpak alatt, amik most hirtelen megálltak mögöttem.
- Mit akarsz? - kérdezte egy ismerősen csengő rideg hang, melyet már ezer éve nem hallottam.
- Castiel... - fordultam meg hirtelen, a srác alig állt fél méterre tőlem. - Kérlek szépen! - néztem rá.
- Ne vágj ilyen elbaszott képet, ha kérhetem! Elmegy miattad a kedvem az élettől! Bökd ki, hogy mit akarsz és húzz a fenébe! - sziszegte, mire egy kicsit megrettentem, de nem hátráltam.
- Beszéljük meg, kérlek! Egy hét múlva én már nem leszek itt és nem akarom, hogy haraggal váljunk el... - néztem rá kérlelően.
- Ez már a te bajod! Én jól meg leszek nélküled... - Egy gúnyos mosoly kúszott arcára és közelebb lépett hozzám. Egy fehér tincset ujjai közé fogott és azt nézve beszélt hozzám. - Tudom, hogy neked nem lesz könnyű elfelejtened, de a tudat, hogy nem érdekelsz, sokkalta megkönnyíti majd a helyzetedet – mosolygott, majd a fülemhez hajolt. - Remélem, hogy sokáig fogsz szenvedni... Garantálom neked... - suttogta, majd döbbent arcomat látva felnevetett.
- Castiel... - nyögtem halkan és éreztem, hogy könnyeim kicsordulnak.
- Viszlát a bulin! - intett egyet és eltűnt a hóesésben. A mai napon már nem is láttam többet, ami lehet, hogy megnyugvás kellett volna, hogy legyen, de nem volt. Hiányzott...

Hatalmasat csalódtam benne. Mégis mit vártam? Megmondta, hogy egy ilyen kis senkire soha nem fog időt szentelni. Soha nem fogok felérni Deborah nyomába... Deborah! Talán igaza volt régen, hogy hozzá senki nem ér fel. Nem leszek képes felül múlni őt és ezt el kell fogadnom.
A suliból hazamenet elkapott egy hatalmas hóvihar, de most ennél nagyobb gondom is volt. A szél egyre erősödött és nem láttam semmit, de ahogy áthaladtam a zebrán hatalmas fékcsikorgásra lettem figyelmes. A lámpa fényszórója majd kiégette a szememet és szinte időm se volt sikítani, de még félre ugrani sem. Magam elé rántottam kezeimet és szorosan összezártam szemeimet. Vártam, hogy elgázolnak, de semmi nem történt. Fél perc múlva kinyitottam szemeim és egy magas, fekete ruhás, bukósisakos alakot láttam magam előtt. Hátra pillantottam és a vihar ellenére felismertem Castiel fekete motorját. Ezek szerint most ő...?
- Castiel... - néztem fel rá, majd mikor a bukósisak lekerült róla, a tudat, hogy igazam volt és tényleg a vörös állt előttem teljes élet nagyságban, valamiért elfogott a félelem. Mi van ha direkt csinálta? Nem! Arra nem lenne képes... Vagy mégis?
- Te mégis mi a faszt keresel az út közepén? Azt akarod, hogy elgázoljalak? - Gondolataimból az ő hangja térített vissza. Felpillantottam, de bár ne tettem volna. Dühös volt és érezhetően a pokolba kívánt, ami jogos volt, de mégis rosszul esett.
- Ha nem tudnád, akkor elárulom, hogy ez egy zebra, ahol a gyalogosok közlekednek... - tettem karba a kezemet, majd kabátom kapucniját a fejemre húztam, mert egyre jobban tépázta a szél a hajamat. - Ha most megbocsátasz nekem nem két perc, mire hazaszáguldok... - morogtam és már indultam volna az út túloldalára, de Castiel vissza rántott.
- Haza viszlek! - Hangja nem tűrt ellenszegülést, de nem érdekelt.
- Kösz, de nincs rá szükségem. - Elrántottam a karomat.
- Scarlett! - kiabálta utánam, de én már nem fordultam vissza. Átértem az út túloldalára és a járdán haladtam eléggé gyors tempóba, mert konkrétan majd megfagytam idekint. Mennyivel jobb lett volna ha elfogadom a fuvart. Hozzá bújni izmos hátához és átkarolni derekát...
Megráztam fejemet, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat a fejemből, majd átvágtam a parkon, hogy hamarabb haza érhessek. A hó a lábszáram közepéig ért és kénytelen voltam abban gázolva haladni tovább. Húsz perc kínkeserves gyaloglás és fagyoskodás árán, de haza értem. Táskámból előkerestem a kulcsot, de mikor már épp a zárba akartam helyezni, kezeim annyira át voltak fagyva, hogy kiejtettem kezemből.
- Fenébe! - szitkozódtam, majd a harminc centis hóban kotorásztam vagy öt percig, mire megtaláltam a kulcsomat. Remegő kézzel dugtam bele a zárba, majd zártam vissza a kaput, és szinte már szaladva tettem meg az a pár métert a teraszig. A kilincsre tettem a kezemet, mikor azt éreztem, hogy figyelnek. Hirtelen megfordultam és még sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor a fekete motoros elhajt a házunk elől és eltűnik a viharban. - Castiel...

Még pár percig ott álltam és néztem ki a fejemből, de rá kellett jönnöm, hogy ha nem megyek be, akkor bizony oda fagyok a teraszra. Megint egyedül voltam itthon. Zane csak egy hét múlva jön haza, indulás előtt, kereszt anyám pedig... Nos, ő próbál eltartani, így dolgozik. Remek!
Próbáltam felfogni azt, amit az imént láttam. Azt, hogy Castiel hazáig követett és vigyázott rám. Nem értem! Nem bírom felfogni, hogy miért teszi azt, amit, mikor teljesen az ellenkezőjét mondja.
Kabátomat felakasztottam a fogasra, csizmámat a helyére tettem és minden vizes ruhámat lekapkodtam magamról, amiket a szennyes kosárba raktam. Beálltam a zuhany alá és élveztem, ahogy a forró víz szinte a csontomig hatol. Megmostam hajamat, majd egy törülközőt tekertem rá és derekam köré. A tükörbe nézve egy sápadt, karikás szemű és piros orrú lányt láttam. Piros orrú? Jobban megvizsgáltam arcomat a tükörben, de ekkor hirtelen egy hatalmasat tüsszentettem. Még egyet, majd megint és megint.
- Remek! - Úgy látszik, hogy a makacsságom miatt megfizettem rendesen. Pár óra múlva már levegőt venni alig bírtam és a kanapén haldokoltam egy tonna zsebkendővel és három takaróval. Estére úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Hektoliter számra öntöttem magamba a forró teát és a fájdalom csillapítókat. Nem vágytam semmi másra csak keresztanya forró levesére.
Lassan elmúlt éjfél is, de még mindig egyedül voltam. Végül felvánszorogtam a szobámba és az összes takarót magamra csavarva álomba merültem.

Napokat töltöttem az ágyban fekve és hatalmas deja vu érzésem volt. Amióta itt vagyok, egyre többet vagyok beteg, ami valljuk be, hogy eléggé furcsa. Agatha néninek ki kellett venni három nap szabadságot, hogy a beteg keresztlányát ápolhassa.
- Tényleg sajnálom, hogy miattam kell kimaradnod a munkából – motyogtam halkan a levesemet kanalazva.
- Jaj, kicsikém! Ne butáskodj már! Nálam a család az első és ha szükséged van rám, akkor én itt leszek – mosolygott, majd megsimította az arcomat. - Lent leszek a konyhában, ha esetleg kellenék – mondta halkan és az ajtóhoz lépett, de én utána szóltam.
- Agatha néni! - Még magam is meglepődtem, hogy a hangom mennyire kétségbeesetten hangzott. Vissza nézett rám. - Nekem mindig szükségem lesz rád. Mindig... - motyogtam halkan, mire ő vissza lépett hozzám és homlokon csókolt. Az ajtó becsukódott és ő eltűnt.
A plafont bámultam jó ideig és azon gondolkodtam, hogy mit fogok csinálni, ha három napon belül nem gyógyulok meg. Nem akarok úgy kinézni a saját búcsúpartimon, mint egy hulla. Kikászálódtam az ágyból és meglepően sokkal jobban voltam, mint pár nappal ezelőtt. Levettem köntösömet és az átizzadt pólót is, ami eddig rajtam volt. Megmostam az arcomat, megfésülködtem és átöltöztem. Telefonom után nyúltam és azon legalább hat nem fogadott hívás volt. Miért nem hallottam? Lenémítottam volna a telefonomat? Valószínűleg keresztanyu volt, hogy tudjak pihenni. Mind a hat hívás egy ismeretlen feladótól volt. Tárcsáztam és figyeltem. Kicsengett és a harmadik csörrenésre felvették.
- Te vagy az, Scarlett? - kérdezett bele egy ismerős hang. Kissé megrökönyödve ültem le az ágyra.
- Lysander? - kérdeztem vissza döbbenten.
- Igen, én vagyok az. Már napok óta próbállak elérni, de soha nem vetted fel. Minden rendben van? Az iskolában se tuják, hogy mi van veled. - Lysander aggódott volna értem? Önkéntelenül is elmosolyodtam a vonat túloldalán.
- Ami azt illeti, beteg vagyok. Azt hittem, hogy Agatha néni betelefonált az iskolába és tudtok róla. Sajnálom, hogy nem szóltam... - motyogtam lehajtott fejjel és köhintettem párat, így el kellett tartanom a mobilt a fülemtől.
- Úgy hallom, hogy még mindig nem vagy jól. – Hangjából kihallottam, hogy aggódik.
- Pár nap és rendben leszek – mosolyogtam. - Ő vele mi van...? - kérdeztem félve.
- Castiellel? Ha szeretnéd, akkor odaadom neki, hogy beszélhess vele. Épp itt van.
- Neee! - emeltem meg hangomat. - Nem kell, én csak... - motyogtam. - Nem akarok beszélni vele. Egy valamit megmondanál neki?
- Persze, mi lenne az?
- Köszönöm... - motyogtam halkan és azonnal bontottam a vonalat. Lysander épp kérdezett volna valamit, de már letettem. A telefont a takaróra ejtettem és eldőltem az ágyon. Hajamba túrtam és lehunytam szemeimet.

Pár órával később ébredtem csak fel, de már kicsivel jobban éreztem magamat. Kaptam levegőt is, ami azt jelentette, hogy gyógyuló félben vagyok. Kinéztem az ablakon, de már este volt és a lámpák is égtek az utcákon. Hatalmas hókupacok mindenhol, egy-két autó járt csak az úton. Minden csendes volt most. A konyhába mentem, hogy igyak egy kis teát, de Agatha nem volt sehol.
- Agatha néni?! - Körbe pillantottam, de senki nem volt itt csak egy cetli a hűtőre ragasztva. Remek! A munkája miatt nem maradhatott itthon tovább. Végül is ez a pár nap is sokat jelentett nekem, így nem panaszkodhattam. Betegség ide vagy oda, de el kellett, hogy kezdjek készülődni a bulira, amihez konkrétan semmi kedvem nem volt, de ez van. Zane rám bízta ezt a nemes feladatot, így kénytelen voltam egyedül neki kezdeni. Egyedül? Dehogy! Rosa, Alexy, Armin és Kentin fog nekem segíteni bevásárolni és úgy tűnik, hogy sietnünk kell. Felhívtam barátaimat, akik azonnal igent mondtak. Hamarosan már egy nonstop bevásárlóközpontban voltunk. Mindenkinél egy bevásárlókocsi.
- Alexy! Szerintem tiéd legyen a dekoráció, amivel az egész házat ki kell díszíteni. Tudod az ízlésemet, szóval... - nevettem el magamat, mire a kék hajú is nevetni kezdett.
- Értettem főnök asszony! Semmi giccses cucc! - nevetett. - Nem fogsz csalódni bennem – mosolygott, majd el is tűnt a dekorációs üzletrész felé. A cetlin, amit segítségnek írtam össze a következő a rágcsa volt. Azt Kentinre akartam bízni.
- Kentin! - nyomtam a kezébe egy másik papírdarabot, amin rengeteg minden volt. - Sok embert látunk vendégül, szóval ezek kellenének – mosolyogtam a katonafiúra kedvesen.
- Okééé! Meglesz mind – vette el a listát és eltűnt a sorok között.
- Elvileg Zane egyik haverja intézi a zenét, így azzal nekünk nem kell törődni. - Hirtelen szám elé rántottam kezemet és köhögni kezdtem.
- Jól vagy? - lépett mellém Rosa és Armin, mire én csak szabad kezemmel kalimpáltam, míg a másikat még mindig szám elé tartottam.
- Most már igen – sóhajtottam. - Na, szóval – vakargattam tarkómat. - A következő az az alkohol és az üdítők. Armin ezt csak rád bízhatom – mosolyogtam halványan. Armin és Alexy voltak azok, akik már elmúltak tizennyolc évesek.
- Oksa. Minden, ami a listán van? - kérdezte, miközben a papírcetlit bámulta. - Csak mert ez... - nevetett halkan.
- Mi az? - kérdeztem döbbenten és kikaptam a kezéből a listát. - Bakker! - csaptam homlokomra nevetve. - Bocs, ez az – adtam a kezébe a helyes listát. A másikon nem volt más, mint Rosa és az én feladatom. Jobban mondva barátnőmé. Egy fehérnemű szett és egy tökéletes ruha kiválasztása nekem. Ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó napon is le kell kápráztatnom azt az idiótát, de nekem ehhez már nem volt kedvem.
- Öhm... Azt hiszem, hogy akkor mi is megyünk – nevettem halkan, majd Armint hagytuk, hogy a dolgát végezze és mi sietve elindultunk egy fehérnemű bolt felé.

- Rosa, ezt te sem gondolhatod komolyan... - néztem végig magamon a tükörben és egyáltalán nem tetszett a látvány. Egy tűzpiros csipkés tanga és egy hozzá illő melltartó volt rajtam. - Ne csináld! Egyáltalán minek veszünk fehérneműt? Azt senki nem fogja látni a ruha alatt... - morogtam halkan.
- Nem tudhatod – kacsintott, majd végignézett rajtam. - Igen, a vörös tényleg nem a te színed – vakarta meg állát és eltűnt. - Vedd le, én addig hozok egy másikat – nevetett. Lassan lehámoztam magamról a drága anyagot és vártam, hogy barátnőm hozza a másokat.
- Rosa, nem lehetne, hogy csak...
- Nem! Itt van ez! Vedd fel! - utasított és el is tűnt. Felsóhajtottam és a kezemben tartott fekete szettet bámultam. Megforgattam a szemeimet, majd felvettem, de valami nem volt jó. - Rosa ez... - kezdtem bele, mire belépett hozzám a fülkébe.
- Kicsi – morogta. - Hallod, nem is tudtam, hogy ekkora melleid vannak – nevetett halkan, mire én is felnevettem.
- Amit hozol az lesz az utolsó. Egyel sem veszek fel többet most már, szóval úgy válogass – figyelmeztettem őt.
- Okééé! - Rosa nevetve szaladt el, majd pár perc múlva egy mélykék szettet adott a kezembe. - Szerintem ez tökéletes lesz. - mosolygott. A sötétkék alsónemű szintén csipkés, de már félig francia szabású volt. Felvettem és alaposan megnéztem magam benne.
- Rosa! - szóltam neki, hogy nézze meg, mire csak elismerően bólintott. A kis strasszkövekkel kirakott melltartót néztem és a kis medál féleséget a közepén. Gondoltátok volna, hogy betegen egy fehérnemű bolt fülkéjében fogom nézegetni magamat? Ráadásul este kilenc órakor? Hát én nem! Vissza öltöztem és fizettünk.
- Köszönjük és viszlát! - mondtuk a pénztárosnak egyszerre, majd egy ruhaboltban kötöttünk ki, ahol gyönyörű koktélruhákat árultak.
- Biztos, hogy ne nadrágot vegyek? - kérdeztem félve a rövid ruhák nézegetése közben.
- Elment az eszed? Dehogy veszünk nadrágot! - kiabálta le a fejemet felháborodva. - Egy dögös rucid lesz és kész! - mondta, majd berántott egy sorba. A kosarat fogtam, miközben ő válogatott a ruhák között. Nem igazán voltam hozzá szokva ehhez, de kénytelen voltam a hónapok alatt megszokni, hogy Rosa él hal a ruhákért. Ráadásul remek stílusérzéke van hozzá, így nem tartottam attól, hogy mit ad rám. Az árától annál jobban féltem.
- Mit szólsz ehhez? - mutattam neki egy világoskék, térd alá érő ruhát. - Szerintem jó lenne... - motyogtam halkan.
- Ezt vedd fel! - vette ki a kezemből, amit választottam és a kezembe adott egy teljesen más fazonú és hosszúságú ruhát. Szerencsére most nem szórakoztunk annyit, mint a fehérnemű üzletben, így hamarosan megtaláltuk a megfelelő ruhát nekem is és Rosának is. Az övé meseszép volt, szinte mintha rá öntötték volna az a lila, combközépig érő ruhát. Amit nekem választott ki, az teljesen más volt. Az egész hátam kilátszott benne, ami egy jó darabig feszélyezett, de miután jól le lettem hordva, máris szebbnek láttam magam benne. Minden, ami a cetlin volt beszereztünk. Cipőt is, amit nem nagyon akartam, de Rosa ragaszkodott hozzá. Végül a srácokat hívtuk, mert már elmúlt éjfél is. Féltem, hogy miattam ki fognak kapni a szüleiktől, de csak legyintettek. Majd azt mondják, hogy rosszul voltam és vigyázni kellett rám. Jó vicc! A fél osztály rám vigyáz.
Kocsiba szálltunk és a rengeteg cuccal hazafelé indultunk. A fiúk segítetek elpakolni mindent, majd kikísértem őket.
- Tényleg köszönök mindent, srácok – öleltem meg egytől egyiket, majd megvártam, míg eltűnt az autó, amit természetesen az ikrek egyike vezetett.

Eljött a buli napja és én teljesen meggyógyultam. Kiküldtem a meghívókat Zane összes haverjának. Derek is megjött a zenével, amit be is szerelt. A hangfalakat a nappaliba tette. A konyhába és a felső szintre is tett egy-egy kisebb hangszórót, így az egész házban fog szólni a zene. Rosa segített kikészíteni a konyhába a rágcsákat, az üdítőt és az alkoholt. A díszítést már előző nap Alexy segítségével feltettük. A lakás tényleg olyan volt, mint egy tökéletes parti helyszíne. Reméltem, hogy a buli is ugyan olyan jó lesz. Legalább ez maradjon meg nekem szép emlékként...
Este hét óra volt és az emberek kezdtek szállingózni. Természetesen nekem az ajtóban kellett állnom és fogadni őket, mint egy jó házigazda.
- Minden rendben, Scarlett? - kérdezte barátnőm és egy narancslevet adott a kezembe. Belekortyoltam és elmosolyodtam.
- Persze – mondtam, majd már fordultam is vissza az ajtóhoz. A suliból is egyre többen jöttek. Itt volt Iris, Kim, Viola is, amin csodálkoztam. Kentin és az ikrek is befutottak hamarosan. Bátyám haverjai is mind megérkeztek. Elvileg harminc-negyven ember volt a házban per pillant, de én csak egy bizonyos valakire vártam. Castiel még nyolc órakor se volt itt és már kezdtem feladni a reményt, hogy még egyszer, utoljára láthatom, mielőtt reggel elindul a gépem Los Angelesbe. Nem jött el...
- Buli van! - ugrott mellém kék hajú barátom és átkarolta a vállamat. - Héé! Hidd el, hogy itt lesz – mosolygott bátorítóan.
- Honnan tudod? - kérdeztem bizakodva.
- Látnok vagyok – nevetett. - Most tudod, hogy mit látok éppen? - kérdezte, mire én megingattam fejemet. - Lysandert és Castiel, ahogy belépnek az ajtón – biccentett feléjük, mire én megfordultam. Igaza volt. A szoba másik felében állva néztem, ahogy Castiel lepacsizik Zane haverjaival, majd felém pillant.
- Castiel... - motyogtam némán szinte és figyeltem az alakját, ahogy eltűnik a tömegben.