Szörnyű álmok gyötörtek éjszaka. Újra és újra lejátszódott bennem az, amikor Viktor közölte velem, hogy megcsalt. Csak játszott velem és ez még álmaimban sem hagyott nyugodni.
Zihálva ébredtem fel rémálmomból, hófehér hajtincsek tapadtak vizes homlokomra. Hátra túrtam hajamat, majd levegő után kapkodtam. Egyáltalán nem voltam jól! Kikeltem az ágyból, majd azonnal a fürdőbe rohantam, hogy megnézzem magamat. A tükörből egy másik lány nézett vissza rám. Arcom sápadt volt és beesett, mint, akiből kiszívták az életet. Világoskék szemeim csak úgy világítottak arcomon. Ajkaim kiszáradtak, szörnyen néztem ki úgy, ahogy voltam. A mosdókagylón támaszkodtam és megmostam arcomat. Épp fejemre engedtem a jéghideg vizet, amikor meghallottam telefonomat csörögni a köntösöm zsebében. Rosa volt az.
- Halló! - szóltam bele rekedtes hangon a telefonba.
- Letty, mi baj van? Olyan fura a hangod – hallottam meg barátnőm aggódó hangját. Felsóhajtottam, majd belekezdtem a szokásos nyugtatásba.
- Nyugi, Rosa. Semmi bajom nincsen csak most ébredtem fel... - nyöszörögtem, mert éreztem, hogy ezzel bizony nem verem át őt.
- Scarlett Black! Tudod, hogy engem nem verhetsz át! Egy óra és ott vagyok! - Rosa ezzel rám is csapta a telefont és én pedig ott maradtam szörnyű önmagammal. Szánalmas...
Meg kellett hagyni, hogy ennyire pocsékul még nem voltam. Az ágyamon gubbasztottam, amikor csörgött megint a telefonom. Alexy volt az.
- Scarlett, minden rendben? - kérdezte kisfiús aggodalommal. - Rosalya most hívott és mesélte, hogy nem festesz valami jól. Esetleg ne menjünk át Arminnal? - kérdezte aggódva. Nagyon jól esett, hogy így aggódnak értem. Bele gondoltam, hogy én pedig cserben hagytam őket. Összeszorult a szívem attól a gondolattól, hogy mennyire egy szánalmas, szemét alak vagyok. Pár pillanatig csak hallgattam Alexyt, ahogy szólongat a telefonon keresztül, majd észbe kaptam.
- Itt vagyok. Persze, nyugodtan... - mosolyogtam a vonal másik végén, de nem nagyon tudtam, hogy hol is tart a beszélgetés fonala.
- Akkor nemsokára ott leszek – rakta le ezzel a mondattal a telefont és ismételten csend borult a szobámra.

Ahogy várható volt, egy óra múlva csengettek, de én azóta ott gubbasztottam az ágyamon pizsamában, kócosan és összetörve. Egyszerűen arra sem volt erőm, hogy lemenjek és ajtót nyissak barátaimnak, így vettem egy hatalmas levegőt, majd lekiáltottam:
- Nyitva van! Gyertek fel! - Hamarosan nyitódott a bejárait ajtó és pár percen belül láthattam mindkettejük aggódó arcát. Rosa leült az ágyra, Alexy pedig a földre.
- Na, jó! Ez nem mehet így tovább! Meséld el kérlek, hogy mi történt. Az elmúlt hetekben azt se tudtuk, hogy élsz-e vagy halsz. Az iskolában se voltál önmagad, teljesen megváltoztál... - nézett rám szemrehányóan és tudtam, hogy igaza van.
- Srácok és annyira sajnálom! Csak azt akartam, hogy felfigyeljen rám. Ezért volt az a nagy cécó Amberrel is... - kezdtem volna bele, hogy elmeséljem nekik, de Alexy belevágott.
- Amberrel? Mit akartál te tőle? - kérdezte kikerekedett szemekkel, majd ő is felült az ágyra és átkarolt. - Ugye nem azért csináltad, drágám, hogy annak az idióta rockernek tetsszél? - kérdezte. Válaszul én csak lehajtottam a fejemet. - Letty... – sóhajtotta, majd még szorosabban ölelt.
- Alexy... Megfojtasz... - nyöszörögtem, mire elengedett és zavartan kezdte a tarkóját vakargatni. Szörnyen éreztem magamat, de most, hogy mind a ketten itt voltak velem el kellett mondanom nekik a nagy hírt. Azt, hogy elutazom és itt hagyom őket örökre.
- Srácok, mondanom kell nektek valamit... Az a helyzet, hogy én három hét múlva visszautazom Los Angelesbe és nem jövök többet vissza... - motyogtam halkan. Szavaimat síri csend követte, így kénytelen voltam felnézni rájuk. Nem szóltak semmit se csak lepetten néztek rám. - Mondjatok legalább valamit... - kértem őket már-már sírva.
- Miért? - kérdezte halkan Rosa. Felsóhajtottam, majd elővettem egy zsepit és kifújtam orromat. Nagyon pocsékul éreztem magam. Tudva tudtam, hogy szörnyű véget fog érni itt tartózkodásom, dehogy ennyire...
- Viktor miatt... Zane azt mondta, hogy nem akarja, hogy több fájdalomban legyen részem, de ő nem tudja, hogy én... Hogy én szerelmes lettem... - motyogom halkan. - Meg se kérdezett, hogy mit akarok és... - szipogtam halkan. Megpróbáltam légzésemet helyre rakni, de nem voltam képes rá.
- Ne sírj! - mondta Rosa, majd megsimította arcomat és felállt. A szekrényemhez lépett, majd kutakodni kezdett. - Kitalálunk valamit, hogy az alatt a három hétben sikeres legyél! - mondta magabiztosan, miközben tovább túrt a ruháim között.
- De hát... - kezdtem makogva.
- Castiel a magabiztos lányokat szereti, nem pedig a nyuszikat... - Pár pillanat múlva felnézett, majd kikapott egy orgona lila felsőt a szekrényemből, aminek eléggé nagy dekoltázsa volt, de mégis ízléses, hozzá pedig egy fekete csőfarmert. Emlékszem, hogy a gatyát együtt vettük anno. De szép is volt az az idő...
- De én nem... - makogtam teljesen vörösen.
- Nincs olyan, hogy nem! Ha érzelmeket akarsz kiváltani belőle, azért tenni kell. Kicsi korom óta ismerem őt és tudom, hogy nehéz eset. Nem az az érzelmes típus – vakarta meg állát, miközben gondolkodott. Ismertem ezt a nézést. Valamit tervez és ez csak rosszat sejtetett. Nekem biztosan. - Ezeket vedd fel, Alexy segít kicsípni magadat, én addig elintézek egy telefont – mosolygott magabiztosan, majd kilépett a szobából. Nyeltem egyet, majd Alexyre pillantottam.
- Gyere! - vigyorgott, majd karon ragadott és bevezetett a fürdőbe. - Fürödj le, mosd meg a hajad és a többi! - mondta, majd magamra hagyott. Fejemet fogtam, majd nagy nehezen, de levettem magamról a köntöst és a pizsamámat, majd a zuhany alá álltam. Először forró vízzel mostam le magamról mindent. Nem sokára úgy éreztem, hogy a vízzel együtt lefolyik rólam minden sérelmem és azokat elnyeli a lefolyó...

Kiléptem a zuhanyzóból, majd magamra tekertem egy törülközőt. Hajamat is megtörölgettem, majd arra is rácsavartam a törülközőt. Felsóhajtottam és Alexy elé léptem, majd várakozóan, de zavartan pillantottam rá. Tudtam, hogy meleg, de mégis csak pasiból volt, még ha máshogy is. Ettől egy picit elpirultam, amit ő észre is vett.
- Izé... Kész vagyok – makogtam és ide-oda járt a tekintetem.
- Remek! Rosalya elintézett neked egy randit! - vigyorgott, mire teljesen elfehéredtem.
- Ra...randi? - kezdtem el pánikolni. - Kivel? Hol?
- Castiellel – jött be az ajtón Rosa, de még mindig telefonált. - Rendben, köszi Lys-bébi – nevetett, majd letette a készüléket és felém nézett. - Na, akkor kezdjük! - lépett mellém vigyorogva...
Nem is számítottam semmi másra, minthogy segíteni fognak elkészülni nekem. Hagytam, hogy minden ruhát rám aggassanak és, hogy Rosa a hajamat tökéletes loknikba süsse.
- Minek kell ekkora felhajtást csinálni? - néztem rá ajkamat harapdálva. Rosa egyből elém lépett és csípőre tett kézzel magyarázott és lóbálta a hajvasalót, amivel majdnem sikeresen leverte Alexyt.
- Hé! Vigyázz már! - morogta egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében és kék haját tapogatta, égett részt keresve.
- Ne haragudj, Alexy – nevetett Rosa, majd felém fordult. Arany szemei csak úgy szikráztak. - Egy lány legyen csinos a randin! Nincs apelláta! Azt teszed, amit mondok és minden sínen lesz – mosolygott biztatóan.
Végül mind a ketten azon voltak, hogy normális, női formát varázsoljanak nekem. Miközben szolid, de mégis nőies sminket készített nekem Rosa, addig Alexy az ékszereim között kutatott, ami valljuk be, hogy nem volt sok. Sikerült kiválasztania egy ezüst láncot, amin egy kék köves medál lógott. Még édesanyámtól kaptam, de tönkre ment a kapocs, így félem, hogy elhagyom.
- Ezt vedd fel! - mutatta oda a láncot, de lemondóan megráztam a fejemet.
- Tönkre ment a kapocs. Nem szeretném elhagyni – néztem rá halványan mosolyogva, de hunyorognom kellett, mert barátnőm épp a tus vonalat húzta meg a szemhéjamon. Cica szemem lesz, fantasztikus!
- Ez legyen a legkisebb gondod! - nevetett halkan, majd zsebre vágta a láncot és kiviharzott a szobából. - Mire kész leszel, jövök! - kiabált vissza, majd hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó. Alexy lelépett. Rosával nagyot jót nevettünk, majd miután kész lettem felsóhajtottam. Belenéztem a tükörbe és alig ismertem meg magamat. Kék szemeim csillogtak az izgatottságtól, hisz mégis csak azzal a pasival lesz randim, akiért szívem dobog! Felvettem a ruhát, amit már kiválasztottunk, majd már csak a cipőim közül válogattunk. Nem volt nagy választék, vagy a hosszú szárú csizmámat veszem fel vagy semmit. Szép kis gyűjtemény, mit ne mondjak...
Már tényleg csak az utolsó simításokat végeztük rajtam, amikor megjelent Alexy.
- Már azt hittem, hogy nem is jössz vissza – néztem rá elhúzott szájjal, mire megölelt.
- Ugyan! - nevetett zavartan. - Úgy ismersz, mint aki cserben hagyna téged? - nézett rám, majd egy csintalan mosoly jelent meg arcán. - Ez a tied! - Átadott egy kis dobozt, majd kinyitotta. Megjavított láncom pihent benne. Azt hittem, hogy menten kiugrom a bőrömből.
- Alexyyy! - ugrottam a nyakába. - Köszönöm! Köszönöm! - adtam egy csókot arcára, majd megkértem, hogy akassza a nyakamba.
Immár teljesen kész voltam minden hogy. Idegileg is és szívem a torkomban dobogott. Pillangók repkedtek a hasamban és ki akartak reppenni onnét.
- Gyere már! Castiel nem szereti ha megváratják! - nevetett, majd karon ragadott és elindultunk a... Pontosan nem tudtam, hogy hová megyünk, de mikor autóba ültünk... Leigh elvitt minket a pontos helyszínre.

A városon túl egy csodálatos világítótoronyhoz vezetett egy földút, amin épp haladtunk. Már szürkült, nagyjából öt óra lehetett. Az autó megállt a világítótorony előtt és mi kiszálltunk.
- Castiel odafent vár rád. Ne szúrd el – ölelt meg biztatóan, majd felsóhajtott.
- De... - Kérdeztem volna sok mindent, de már be is szállt a kocsiba és elhajtottak. Ott álltam még pár percig a sötétben, majd felnéztem a torony tetejére. Fény világított és én nyeltem egyet. Lassan a hatalmas csigalépcsőhöz léptem, majd bő tíz perc intenzív gyaloglás után felértem. Ha jó kondiban akarom magamat tartani, akkor ide fogok jönni lépcsőzni!
Hangokra lettem figyelmes és ahogy egyre feljebb haladtam úgy nőtt a fénnyel együtt a hang is. Nyeltem egyet, majd közelebb léptem, de nem akartam, hogy meglássanak. Igen, a hangokból kiszűrtem, hogy ketten vannak. Lysander és Castiel.
- Lysander, el se hiszem, hogy képes voltál ilyenekre rávenni! - Castiel hangjából kivettem, hogy ideges. Nagyon. - Még hogy egy randi Scarlettel? Istenem! - Hangja talán kissé kétségbe esett volt. - Tudod jól, hogy nem tudok mit kezdeni az olyan kislányokkal, mint ő!
- Castiel, nyugodj meg és gondold át. - Lysander hangja most is kellemesen lágy volt. - Látom rajta, hogy odáig van érted. Hamarosan elutazik és csak segíteni szerettem volna neki. Add meg legalább neki az esélyt.
Kijjebb kukucskáltam, hogy láthassam Castiel arcát és, hogy hogyan reagál erre.
- Rendben, de sokkal... Nagyon sokkal jössz nekem ezért... - hangja fenyegetően hatott, de mégis mikor Lysanderrel beszélt érezhető volt, hogy tisztelettel szól hozzá.
- Kösz haver. Most távozom, mielőtt Scarlett ideérne. - Hallottam lépteit felém közeledni és bepánikoltam. Ha megtudja, hogy mindent hallottam, akkor itt fog hagyni. Ijedten fordultam meg és menedéket kerestem magamnak. A lépcső fordulóban megpillantottam egy repedést, ahol a fal ketté vált. Ha oda sikerül befurakodnom akkor a sötétben Lysander nem fog észre venni.
Fellélegeztem, amikor elment mellettem, majd még pár percig a falhoz simulva álltam ott egy darabig, majd felléptem a lépcsőn és megláttam Castielt, amint a a korlátnak támaszkodva cigizik egy nyitott ablaknál.
- Szia, Castiel... - köszöntem halkan és láthatólag tiszta ideg voltam, de a hallottaktól nem is csodálkoztam.
- Hali. Alaposan puccba vágtad magadat... - nézett végig rajtam feltűnően, mire csak zavartan pislogtam. - Pedig ez csak egy randi. - Elnyomta a csikket, majd kidobta az ablakon és becsukta azt.
- Hát, Rosa segített... - csavargattam egy tincset és kezdtem kellemetlenül érezni magamat, hogy ennyire béna vagyok. Castiel felnevezett viselkedésemen.
- Na, nehogy itt véletlenül nekem elájulj zavarodban! Nem kell ekkora flancot csinálni ebből – húzta el a száját. - Gyere! - Egy két személyes asztalhoz intett, mire követtem és leültem vele szemben és figyeltem.
- Hát ez... - kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.
- Lysander ötlete volt a vacsora meg ez az egész szarság – morogta karba tett kézzel. - Szóval nem várj romantikus vacsorát meg minden -féle gusztustalanságot. Ez csak egy vacsora. Ennyi! Ne éld bele magadat! - nézett rám figyelmeztetően, mire bólintottam.
Tudtam, hogy számára ez nem nagy cucc és idegesíti a jelenlétem, de nekem ez most egy picike darab mennyország volt, ha lehet így fogalmazni. Élveztem a társaságát, még ha mogorva volt, akkor is.
- Rendben, nem fogom – mondta egy lemondó sóhaj kíséretében, majd körmeimmel babráltam és vártam. Castiel a fejét fogta már, majd felállt és egy dobozzal tért vissza.
- Remélem, hogy megfelel a pizza. - Arcán láttam megjelenni egy pillanatra egy halovány mosolyt, ami el is tűnt.
- Aha – mondtam gyorsan, majd követtem példáját és magamhoz vettem egy szeletet. Valamit ki kellett találnom, hogy ne unatkozzon. Mégis mit?
- Úgy hittem, hogy ha te valamit nem akarsz, akkor senki sem tud rávenni – néztem rá mosolyogva miközben ettem.
- Részlet kérdés az egész – rántotta meg a vállát, mire sóhajtottam.
- Azaz? - kíváncsiskodtam tovább, mire egy szúrós pillantást kaptam cserébe.
- Attól függ, hogy mennyire élvezem. Te eddig siralmasan csinálod... - nevetett fel gúnyosan. Zavartan félre pillantottam és inkább a pizzámmal foglalkoztam. Egyszerűen szánalmas, amit művelek!
- Nem tartozik a munkaköri leírásomba, hogy a te kedvedre tegyek, Mr. Egoista... - morogtam kissé mérgesen. Castielre pillantottam és láttam, hogy jól mulat rajtam.
- Nem kértem, hogy szórakoztass, de mivel teljesen belém vagy zúgva, így alap dolognak tartottam, hogy a kedvemben próbálsz járni – vont vállat. - De úgy látom, hogy még ez sem megy. - Arcáról nem akart eltűnni az a gúnyos mosoly és hiába, hogy igaza volt, attól meg úgy megütöttem volna. Lemondóan felsóhajtottam, majd vettem egy másik pizza szeletet.
- Figyelj ide! - Kezdtem ideges lenni már Castielre és úgy döntöttem, hogy szerelem ide vagy oda, de én most megmondom a magamét neki. - Bizonyára akkor tisztában vagy azzal, hogy mit érzek irántad, de úgy látom, hogy nem érdekel! Sőt! Magasról leszarod, hogy most mit érzek, de természetesen mit vár az ember egy szívtelen rockertől? Semmit – morogta, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. Kinyitottam az ablakot és idegesen szívtam be a kinti, friss levegőt. Hallottam, hogy Castiel idegesen kitolja a széket, ami fel is borult. Hallottam lépteit felém közeledni és már fordultam volna meg, de elkapta csuklómat és maga felé fordított. - Soha senki eddig még nem beszélt így velem és ezt a hangnemet nem tűröm egy ilyen kislánytól, mint te! - Szemei szikrákat szórtak és ha lehetett volna szemmel ölni, akkor Castiel biztosan alkalmazta volna rajtam. Kezdtem kicsit beparázni tőle, így elrántottam a kezemet és ráförmedtem.
- Lehet, hogy te nem tűröd el, de mivel nem vagy a főnököm, se pedig az apám, azt vágok a fejedhez, amit akarok! – néztem rá szúrós szemekkel és átkoztam magamat, hogy mért nem tudom soha befogni a számat, amikor kellene.
- Rendben, de felejtsd el, hogy többet valaha is szóba állok veled... Hisztis picsa! - morogta, majd hangos léptekkel eltűnt a lépcsőn. Hallottam, hogy lent beindul az ismerős motor zúgása, majd elhajtott.

Lerogytam a földre és hajamba túrtam. Ezt szépen elrontottam, pedig nem így terveztem. Most azt a maradék picike kis esélyemet is elbaltáztam, ami volt, már ha volt. Ott ültem, mint egy nagy rakás szerencsétlenség és vártam, hogy valaki értem jöjjön... Mégis ki? Rosa? Lysander? Esetleg a keresztanyám? Nem! Felálltam, majd megtöröltem szemeimet. Nem akartam, hogy Rosa munkája kárba vesszen az én saját hülyeségem miatt. Megigazítottam ruháimat, majd amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan távoztam.
Nesze neked tökéletes randi! Scarlett Black egy hatalmas, két lábon járó szerencsétlenség, aki nem tudja, hogy mikor elég... Ez vagyok én!
Lassan haladtam lefelé a lépcsőn, majd a kivilágítatlan földúton sétáltam amerről jöttünk. Csak remélni tudtam, hogy haza találok és minden helyre fog jönni... Igen, minden megjavul ha elköltöztem. Los Angelesben minden más lesz, de talán jobb...