Ott álltam és csak néztem az ajtóban álló két alakra. Nem akartam elhinni, hogy Viktor képes volt még a történtek után a szemembe nézni. Arról ne is beszéljünk, hogy még a menyasszonyát is magával hozta!
- Kicsim, engedd be őket – karolt vállamba Agatha, majd hátrébb húzott. Fülemhez hajolt, majd suttogva így szólt: - Készítek egy kis teát, addig te kísérd őket a nappaliba, kérlek – tette hozzá kedvesen, majd el is indult dolgára. Nekem egyáltalán nem volt kedvem ezt a két embert beengedni a házba, de végül oldalra léptem.
- Tessék csak beljebb fáradni. Mindent az ifjú párnak... - morogtam és megvártam míg besétálnak a nappaliba. Szemeimet forgatva néztem rájuk az egyik fotelból, de senki sem mondott semmit se. Kereszt anyám zavarta meg a csendet a teával. Lerakta és már ment is tovább, mert tudta, hogy ezt egyedül kell megbeszélnem Viktorral.

Felvettem az egyik csészét, majd belekortyoltam a forró italba. Eleget vártam már így is, de még a kérdésemre nem kaptam választ. Ismertem már, hogy tudjam, felesleges erőltetni, mert kérdésem süket fülekre talált nála.
- Mért jöttetek? - szegeztem nekik a kérdést. Pár perc csend után Viktor kezdett beszélni.
- Letty... Tudom, hogy ez most fáj, mert szeretsz... - kezdte, de én megállítottam.
- Ácsi-ácsi! Én már nem szeretlek téged! - jelentettem ki hidegen, de ez nem volt igaz. Nagyon szíven ütöttek a történtek és rá kellett ébrednek, hogy nem múlt el minden pokolba kívánt érzésem iránta. - Na, jó! Nyögd ki, hogy mit akarsz, aztán húzzatok a francba! - emeltem meg hangomat, mire a csaj megajándékozott egy szúrós pillantással. Nem tudtam ezt szó nélkül hagyni, így azonnal a csaj torkának ugrottam volna... Persze csak képletesen szólva. - Addig nézz rám így, míg van mivel – morogtam, majd hátra dőltem.
- Scarlett, állj le! - mordult rám Viktor és a csajt derekánál fogva magához szorította, mire csak fintorogva ittam a teámat.
- Hagyd, szerelmem. Ez a liba nem érdemli meg, hogy magyarázkodj, hisz nézz csak rá. Teljesen el van veszve nélküled – nevetett. Legszívesebben megtéptem volna. Nem szokásom agresszívan fellépni mások ellen, de most teljesen kifordultam akkor ott önmagamból. Az érzés, hogy kihasználtak több éven keresztül kihozta belőlem.
- Te vagy a rohadt ribanc! - kiabáltam, majd felpattantam és lekevertem a csajnak egy pofont, miközben könnyeim már rég kitörni készültek. - Te vagy a hibás mindenért! - Igen, kiakadtam! Könnyeimet már nem tartottam vissza, de mégis megrémültem tettemtől, de legfőképpen Viktortól, aki mint egy vadállat, úgy pattant fel és kapta el karomat.
- Ne merészelj még egyszer hozzá nyúlni! - sziszegte, majd megrántotta karomat és a kijárathoz vonszolt. - Tudni akarod, hogy miért? - nézett rám arany barna szemeivel, amik most szikrákat szórtak. - Nem csodálom, hogy ki tudtalak használni... - mosolygott gúnyosan, miközben még mindig a karomat szorította. - Fiatal voltál és védtelen. Pont kapóra jött, hogy a szüleid elpatkoltak, így másra akkor nem számíthattál. Szerintem te is jól tudod, hogy Zanet felesleges megemlítenem, hisz szánalmas volt, amit akkor művelt – mosolygott, de semmi kedvesség nem volt benne. - Tizennyolc éves létére börtönben ült... - nevetett fel, mire nem magam miatt, hanem a bátyám miatt felpofoztam.
- Engem annyit ócsárolhatsz, amennyit szeretnél, de Zanet ne vedd a szádra! - sziszegtem.
Csend. Semmi mást nem lehetett hallani csak a kínos csendet, ami teljesen körbelengte az előteret. Belül tomboltam a dühtől és a bánattól... Bánattól? Furcsa, de nem szerettem ki teljesen Viktorból, aminek most szívem darabkái látják kárát...
- Letty, én... - nézett szemembe, tudtam, hogy bocsánatot akart kérni tőlem de nem tudta befejezni. A bejárati ajtó kivágódott, majd bátyám fehér üstökét véltem felfedezni ott. Csodálkoztam, hogy még itthon volt, hisz abba a levélbe... Jobban mondva fecniben azt írta, hogy meló miatt két hétig távol lesz. Remek! Akkor meg mi a fenét keres itt még mindig?
- Megjö... - mondta volna, de a látványtól megakadt. Láttam rajta, hogy a meglepettsége felett a düh a vette át a hatalmat. - Mi a faszt keres ez itt mégis? Nem volt elég, hogy több évig szédítetted a húgomat? Most még ide mered dugni a pofádat a lotyóddal együtt? - nézett szikrázó szemekkel exemre, majd grabancát megfogva idegesen nézett rá. Ijedten bátyám mellé álltam.
- Zane, erre semmi szükség – mondtam karjába karolva, de lerázott magáról.
- Neked teljesen elment az eszed? - fakadt ki Viktor és kitépte öltönyét a szorításból. A kiabálásra Alexya is kijött, de azt hittem, hogy menten el fog ájulni.
- Drágám! - kapott Vik karja után rémülten, mire a fiatal férfi ránézett és megsimította a lány arcát, így az vélhetőleg megnyugodott. Komolyan, ezeknek muszáj ilyen tenyérbe mászóan viselkedniük?
- Fiúk, ha el akarjátok intézni egymást, akkor ne itt! - kiabáltam rájuk idegesen. - Gyere, nem éri meg – motyogtam halkan.
- Scarlett, nem fogom hagyni, hogy ez a féreg még egyszer becsapjon és összetörjön! Emlékezz vissza, hogy mennyit sírtál miatta! - kiabálta már Zane is.

Nem akartam, hogy verekedjenek. Csak azt akartam, hogy minél előbb eltűnjenek innét és ne lássam soha őket.
- Viktor... Menjetek el, kérlek – néztem már könnyes szemmel rá, mire ő csak bólintott. Menyasszonyába karolt, majd elfordult. Visszafordulva egy hatalmas balossal ajándékozta meg testvéremet, mire ő megtántorodott. Abban a pillanatban Viktor kicsavarta karjait és hátra feszítette. Hallottam, hogy hatalmasat roppant a csontja... Szája széle felszakadt és arca lassan lilulni kezdett.
- Zane!! - sikoltottam ijedten. Erre nem számítottam, még a vér is meghűlt az ereimben. Ha ezek ketten összeverekednek, akkor itt mindennek vége. Mert, hogy én nem fogom tudni szétszedni őket, az is biztos.
- Te rohadt szemétláda! - üvöltötte el magát. - Ezt nagyon megbánod – morogta felszakadt szájjal, majd kiszakította karjait a szorításból.
- Igen? - hergelte továbbra is Viktor. Én meg csak ott álltam, mint egy nagy idióta és semmit nem tudtam tenni csak egy dolgot.
- Elég legyen! Viktor, tűnj el! Most! - üvöltöztem vele már sírva. - Nem érdekel, hogy mit miért tettél, csak tűnj el az életemből! - sírtam el magamat, de annyi lélekjelenlétem még volt, hogy cselekedni tudjak. Az ajtó felé lökdöstem Viktort, akibe még mindig kis majom módjára csimpaszkodott az a nő.
- Scarlett! - nézett rám az ajtóból még vissza, de én orra előtt becsaptam azt és kulcsra zártam. Ennyi volt... Hátamat az ajtónak vetettem, majd lecsúsztam a földre. Percekkel később hallottam, hogy Zane motorja beindult... Hova a fenébe megy?
 

Úgy éreztem, hogy ez már sok volt. Viktor hirtelen megjelenése nem volt elég mára, de még a verekedés is rátett egy lapáttal idegeimre, amik nem bírták tovább. Összekuporodva ültem a földön és térdeimre hajtottam a fejem és sírni kezdtem...

Bő fél óráig kuporogtam, mire Agatha néni felállított és fel akart kísérni a szobámba, de én nem engedtem. A kanapéhoz oldalogtam és ismét rávetettem magam.
- Zane? - kérdeztem ijedten.
- Hamarosan vissza fog jönni – simított végig hajamon. - Pihenj addig, Kicsikém.
Nekem se kellett több, azonnal lehunytam szemeimet. Utolsó emlékeim azok voltak, hogy nyílik a bejárati ajtó és léptek halk zaja adta tudtomra, hogy Zane hazajött. Valami mégse stimmelt. Egy másik hang társult bátyáméhoz, amit félik alva nem tudtam beazonosítani. Éreztem, hogy erős kezek tartanak és egy óvó hang szól egy másik, mély hangú alakhoz.
- Vigyázz rá! - Tompán hallottam a hangját csak.
- Sokba fog ez neked még kerülni!
Megpróbáltam kinyitni szemeimet, de alig tudtam csak hunyorogni egy kicsit. Homályosan láttam a fáradtságtól...

Annyira hideg, de mégis puha... Vajon mi lehet ez?