Hosszú és nyugodt álmomból kiabálás szakított ki. Felültem, majd kómásan tekintettem körbe az ismeretlen szobában. Szerencsére a kezdeti – pár perces – pánik gyorsan elmúlt, amint felfogtam, hogy hol is vagyok. Persze, mért ne gondoltam volna, hogy elraboltak, vagy hasonlók? Ez eléggé valószínűtlen lett volna, de már mindenre gondoltam abban a pillanatba.

A kiáltozás egyre közelebb jött. Felkeltem és odaosontam az ajtóhoz, hogy kikukucskáljak, de hogy minek, azt magam sem tudtam. Nyugodtan kimehettem volna, de kommandózni jobbnak tűnt. Résnyire nyitottam az ajtót, majd fejemet kidugtam, de gyorsan vissza is húztam, amint Castiel vörös üstöke közeledett iszonyat nagy sebességgel az emeletre vezető lépcsőn. Hátra léptem, majd vártam, hogy a hangok tovább haladjanak, de pechemre nem így történt. Már tisztán ki tudtam venni, hogy a két srác mért is veszekszik korán reggel... Megsúgom, hogy már tíz óra is elmúlt.
- Nem gondolhatod ez te se komolyan! - kiabálta Castiel, majd hallottam, hogy pontosan az ajtóm előtt megállt és hátát erősen nekivetette.
- Ne ilyen hangosan – csitította barátját Lysander. - Scarlett még biztosan alszik – suttogta a srác, mire a rocker csak horkantott egyet.
- Magasról leszarom, hogy felébred-e a kis... - morogta a srác. Én a szobában hallgattam őket. Eléggé szíven ütött Castiel minden egyes szava.
- Haver, jobb lenne, ha lehűtenéd magadat... - próbálta lenyugtatni Castot, de mind hiába. A srác valami miatt égtelen haragra gerjedt, amitől mindig tartottam egy kicsit.
- Lysander... - kezdte vészjóslóan nyugodt hangon Castiel. - Ne mond meg nekem, hogy mikor nyugodjak le, mert esküszöm, hogy akkor itt valaki meg fog sérülni. - Pár pillanatig nem hallottam semmit, így az ajtóhoz leptem. A következőkben valami nagyot csattant az ajtón. Azt hittem, hogy Castiel tényleg hozzávágta az ajtóhoz Lysandert, így ijedten nyitottam ki az ajtót, mire a két srác halál nyugodtan állt egymás mellett. Csak annyi változott, hogy Castiel ujjaiból szivárgott a vér. Ekkor esett le, hogy az ajtóba vágott egy hatalmasat. A szám elé kaptam kezemet, mire Lysander lépett mellém.
- Annyira sajnálom, hogy felébresztettünk... - kezdett volna szabadkozni a srác, de belevágtam a szavába.
- Izé... Nem, nem ébresztettetek fel, már ébren voltam... - „És mindent hallottam.” Bánatosan Castielre pillantottam, aki először felém se nézett, majd látványosan végigmért, mint tegnap a fürdő előtt. Igaz, akkor csak a gyertyák világítottam, de most fényes nappal volt. Zavartan lesütöttem a szemeimet, hogy ne láthassa paradicsom vörös arcomat. Elléptem Lysander mellől, hisz még mindig abban a kis, vékonyka hálóingben voltam, ami alig takart valamit. - Én... Asszem megyek és felöltözöm – motyogtam, majd sarkon fordultam és becsaptam magam mögött az ajtót.

Hátamat az ajtónak vetette és szaporán vettem a levegőt. Már nagyon elegem volt abból, hogy lassan négy hónapja a Sweet Amorisba járok és... Az őszintét megvallva fájt, hogy Castiel még mindig ilyen elutasító velem. Azt nem várhattam, hogy a nyakamba ugorjon, de attól a lenéző, elutasító tekintettől a szívem teljesen összefacsarodott. Viktorról teljesen elfeledkeztem és arról is, hogy hamarosan minden próbálkozásomnak vége. Visszautazom Los Angelesbe és többé nem fogom látni azokat a csodálatos, hidegen csillogó szürke szemeket. Azt a gúnyos mosolyt, ahogy rám mosolyog néha... Nem fogom többé látni, ahogy elszív egy-két szál cigit a raktár épületnél. Többé nem hallom majd, ahogy beszólogat másoknak, beleértve engem is...

Lekuporodtam a padlóra, majd egyik pillanatról a másikra kezdtem el pityeregni. Utáltam sírni, mert az még jobban megmutatta másoknak, hogy milyen gyenge vagyok. És ha gyenge az ember, akkor erőből beletiporják a földbe, ahonnan nem kel többé fel. Ezért volt szükségem Amberre, de mind hiába volt. Ugyan az a gyenge, tehetetlen lány maradtam, akit csak kihasználtak a régi iskolájába...

Szipogva néztem fel, majd felálltam. Megkerestem ruháimat, majd igyekeztem hangtalanul eljutni a fürdőbe. Odabent megmostam az arcom, de még így is látszott, hogy sírtam. Szemeim vörösségét nem tudtam eltüntetni, így lehajtott fejjel sétáltam le az emeletről, ahol a fiúk épp a kanapén ültek. Lysander felállt, majd bocsánatkérően nézett rám. Azok a felemás szemek más helyzetben teljesen megbabonáztak volna, de most nem.
- Ne haragudj, de jobb lenne, ha most inkább hazamennél... - vakarta meg tarkóját a srác. Felnéztem rá, majd a válla felett néztem tovább. Castiel épp a TV-t kapcsolgatta, majd morogva kinyomta a készüléket és felállt.
- Én is lépek - indult meg a kijárat felé, mire én tehetetlen arckifejezéssel néztem Lysanderre. Ő csak intett a fejével, jelezve, hogy menjek utána. Felvettem dzsekimet, majd táskámat sietve vállamra kaptam és már szaladtam is a rocker után. Még visszaintettem az ajtóban ácsorgó srácnak.
- Köszönöm, Lysander - mosolyogtam, majd Castiel után szaladtam. Pár percig csak hátul kullogtam, majd vettem egy nagy levegőt és mellé léptem. Zsebre dugott kezekkel, kapucnival a fején sétált és rám se hederített.
- Öhm... - kezdtem volna bele, de telefonom csörgése a frászt hozta rám. Persze! Ennek is most kellett megszólalnia! Megálltam, de Castiel nem várt meg. Felsóhajtottam, majd pár pillanatig figyeltem távolodó alakját, ami nemsokára eltűnt. A telefonom még mindig csörgött. Legszívesebben a földhöz vágtam volna, de inkább felvettem. - Mi van? - mordultam fel, de amikor meghallottam, hogy a telefon másik végéből ki is beszél... Torkomra forrt az összes szó.

- Scarlett, ott vagy még? - hallottam meg Viktor mély hangját, de nem válaszoltam semmit se. - Scarlett?! Mondj már valamit! Kérlek... - halkult el a hangja a végére. Éreztem, hogy egy fontos dologról akar velem beszélni, de én nem voltak képes megszólalni. Tudta, hogy itt vagyok, mert egyenletlen szuszogásom elárult.
- Mit akarsz, Vik...? - kérdeztem a távolba meredve.
- Találkozni... Veled. - Hangja most úgy hallatszott számomra, mintha megváltozott volna valami. Már épp tiltakozni akartam, de Viktor ismét megszólalt. - Szeretnék neked bemutatni valakit. - Éreztem hangján, hogy elmosolyodott. - A menyasszonyomat, Alexya Chole-t... - Ledöbbenve hallgattam végig minden egyes szavát. Szóhoz se tudtam jutni, annyira hirtelen ért. Viktornak menyasszonya van? Mióta? Ki ez a nő? Csak úgy kavarogtak a gondolatok a fejemben.
- Mióta? - Ez volt az, amire legelőször választ akartam kapni. - Mióta vagytok együtt? - kérdeztem már-már hisztérikusan, mert ha gyanúm beigazolódik, akkor...

- Két éve... És igen! Nem kell megkérdezned. Ő az akire mindig gyanak... - Nem hagytam, hogy befejezze a mondatát.
- De akkor miért? Miért voltam neked annyira fontos? Miért akartad velem újrakezdeni, amikor... Amikor... - Itt már nem bírtam. Sírva fakadtam. A tudat, hogy Viktor csak kihasznált... Egyenlő volt egy hatalmas pofán veréssel.
- Scarlett, kérlek... Ha engednéd, hogy megmagyarázzam...
- Nem! Ezen nincs mit megmagyarázni! Hazudtál nekem! Becsaptál! - üvöltöttem a telefonba és az se érdekelt, hogy pár járókelő visszafordult és furcsán bámult rám. Lecsaptam a telefont. Nem érdekelt már az a rengeteg hazugság, ami kijött Viktor száján. Körbe tekintettem, majd menekülési utat kerestem. Ki ebből a hazug világból...

Egy sötétebb sikátorban találtam nyugodalmat. Egy konténer mögött összekuporogva vártam, hogy minden a fejemre szakadjon. Csak egy porszem voltam a hatalmas világban, de mégis... Mégis úgy éreztem, hogy ennél egy porszem is többet érdemel. Egyre jobban kitört belőlem a sírás. Lehet, hogy most azt kérdezitek, hogy mire ez a sok rinya, hisz már nem is szeretem Viktort. Ez valóban így volt, de a tudat, hogy két évig becsapva éltem... Egyszerűen ez nekem már sokk volt. Nem tudtam feldolgozni ezt a tényt csak el akartam tűnni. Meghalni, hogy ne érjen több fájdalom. Gyáván megfutamodtam volna és a halált akartam választani az élet helyett.

Órák múlva felálltam és szipogva néztem fel az égre. Szürke volt, pont, mint a hangulatom. Hazafelé indultam, de rá kellett jönnöm, hogy rám még vár egy nagyon fontos feladat. Armin, Alexy és Kentin plakátjait kirakni a városban. Legszívesebben az egészet a konténerbe vetettem volna magammal együtt, de nem tettem. Túl fontosak voltak számomra a fiúk. Kisírt szemekkel baktattam az utcákon és a hirdető táblákra és oszlopok sokaságára rakosgattam fel a plakátokat. Meg se néztem, hogy mi van rajta, mert nem érdekelt. Jobban fájt a tudat, hogy Viktor becsapott. Már az utolsó lapokat plakátoltam ki, de könnyeim egyre jobban potyogtak. Bármennyire próbáltam elállítani őket, semmi haszna nem volt, így hagytam, hadd folyjanak le arcomról egészen államig, majd le ruhámra és a földre. A parkon szinte már futva haladtam át. Átbújta egy kisebb kerítés alatt, ami sikeresen kiszakította nadrágomat. Remek! Egyre jobb és jobb lesz ez a nap! Felálltam, majd leporoltam magamat és célirányosan haladtam az utcákon, míg haza nem értem. Becsaptam az ajtót magam mögött, majd feltrappoltam a lépcsőn egyenesen a szobámba.

Már félálomban, kisírt szemekkel feküdtem az ágyamon, amikor kopogást hallottam. Fejemre húztam a takarót és úgy szóltam ki alóla.
- Gyere!
- Drágám, minden rendben van? Ebédelni se jöttél le. - Éreztem, hogy keresztanyám leül az ágyam szélére.
- Nem vagyok éhes.
- Kicsikém... - Hangja úgy szólt, hogy ismételten szíven szakadt meg. Annyira hasonlított édesanyám hangjához, hogy óvatosan kidugtam fejemet a takaró alól. - Te sírtál? - nézett rám meglepett arccal.
- Nem...Csak allergiás vagyok – hazudtam hirtelen, mert jobb nem jutott eszembe. Még, hogy allergia? Hogy lenne már valaki november végén az, mikor már semmi sem virágzik? Nevetséges...
- Scarlett, ha nem akarod elmondani én megértem, de hidd el, hogy sokkal jobb és könnyebb lesz, ha megosztod velem – mosolygott Agatha néni nyugtatóan, miközben egyik kezével végigsimította arcomat. Lehunytam egy pillanatra szemeimet, de mire kinyitottam, már könnybe lábadtak. Sarkaimra ültem, ökölbe szorítottam kezeimet a térdeimen nyugtattam. Vállam ismét rázkódni kezdett a visszafojtott indulattól és sírástól. Nem akartam tovább magamba tartani. Ki akartam engedni. El akartam felejteni, mintha meg se történt volna az előző délelőtt.
- Viktor egész végig becsapott! Már két éve menyasszonya van neki. Valami Alexya. Én meg azt hittem, hogy... Hogy jelentek bármit is a nagy és neves Viktor Silvermannak. Hát nagyot tévedtem... - töröltem meg szemeimet végül. Nem éreztem változást, most, hogy elmondtam csak a hatalmas űrt a szívemben. Kifújtam orromat és megállás nélkül szemeimet törölgettem.
- Alexya Chole? - kérdezett vissza keresztanyám, mire felkaptam a fejemet.
- Te ismered? - kerekedtek ki szemeim. - Csak azt nem mond, hogy tudtál róla... - remegtek meg ajkaim.
- Dehogy is... - ölelt magához, de tudtam, hogy nem mond igazat. Tudta, hogy Viktor galád módon játszott csak az érzéseimmel és nem mondta. Szorosan átöleltem derekát és nem akartam elengedni. - Ssss! Nyugodj meg, Kicsikém – simogatta hajamat, mire belőlem megint, - a mai napon már sokadjára – kitört a zokogás. Nem értettem, hogy miért kellett mindennek így történnie. Miért nem lehettem egyszerűen csak boldog a magam kis világában?

Ahogy egyre halkult a sírásom, végre tisztábban tudtam gondolkodni. Bevillant egy pár csillogó, szürke szempár, amihez csatlakozott egy gúnyos, de mégis oly gyönyörű mosoly és egy vörös üstök is. Kirázott a hideg a gondolatra, mire keresztanyám szorosabban ölelt át. Óvó karjai között teljesen megnyugodtam. Éreztem, hogy pilláim ólom súlyúak lettek, egyre nehezebben tartottam nyitva szemeimet. Agatha nénikém elfektetett az ágyon, majd betakargatott, hogy ne fázzak. Egy csókot lehelt a homlokomra, majd megsimította piros arcomat.
- Pihend ki magad – mondta halkan, majd hallottam, ahogy behúzza a sötétítőt és a függönyöket is, majd halk léptekkel kiment a szobából és becsukta az ajtót. Ezek után már nem emlékeztem semmire, mert zuhanni kezdtem a mámorosan nyugtató sötétségbe, ahol nem volt fájdalom és szomorúság csak nyugalom és béke...


Éreztétek már, hogy nem akartok élni? Hogy nincs értelme a létezéseteknek? Gondolom, hogy igen. Na, a mai reggel pont így éreztem magamat én is. Nem akartam kikelni az ágyamból, mert egyre csak húzott magával a puha ágynemű. A hasamra feküdtem, majd fejemet a párnába temettem, de pár perc múlva nagy levegő kapkodás közepette pattantam fel. Ez nem a legmegfelelőbb öngyilkossági módszer a világon... De miket beszélek! Ki akar itt az lenni egyáltalán? Én nem...
Sietve magamra kaptam köntösömet és leszáguldoztam a lépcsőn. Egy cetli fogadott a konyhába, pontosabban két üzenet egy cetlin.

„Jó reggelt, Kincsem.

Remélem, hogy kipihented magadat. Van a sütőben meleg gofri és hozzá epres öntet. A kedvenced. Este jövök haza, addig legyél jó.

Puszil: Keresztanyád.”

A másik üzenetet olvasva csak pislogni tudtam. Teljesen kiment az utazás a fejemből, így a sorokat olvasva újra szomorúság fogott el.

„Kicsi, Lettynek:

Sajnálom, hogy helyetted döntöttem el, hogy mi is lenne neked a legjobb, de csak meg akartalak óvni attól az embertől. Most, hogy tudod róla az igazságot, remélem, hogy könnyű szívvel hagyod itt ezt az országot. Ja, és ami a legfontosabb. December 24.-én utazunk!

Ui:. Két hétig meló miatt távol vagyok, de csak rosszat halljak róla.

Ölel: Legkedvesebb bátyád!”

A levél egészen a kukáig repült. El se hittem, hogy pont Karácsony előtt egy nappal akart elutazni. Ekkora marhaságot még életemben nem hallottam és ami a legrosszabb ebben, hogy addig már csak egy hónap maradt. Egy hónapom van rendbe tenni a dolgaimat és felkészíteni a többieket, hogy elutazom. A legjobban Rosát és Alexyt sajnáltam. Ők ketten nagyon a szívemhez nőttek. Rosával mindent meg tudtam beszélni, bár mostanában Amber miatt hanyagoltam őt, amit meg is bántam. Eldöntöttem, hogy mindenféle képen beszélek kettejükkel és... És utána nem tudom, hogy mi lesz. Egy a biztos, hogy most nekiesek a gofrimnak és egy forró kakaónak. Elővettem a sütőből a - még meleg - desszertet és öntöttem rá abból az isteni eperszirupból is. A forró kakaóra és a sütire raktam egy kis tejszínhabot, majd levágódtam a kanapéra. Bekapcsoltam a TV-t és ahogy azt illik: Felhúzott térdekkel valami szerelmes filmet kezdtem el nézni és faltam az édességet. Kellett egy kis boldogsághormon a mai napra bőven....

Már eléggé későre járt mire feleszméltem. A TV már nem ment és a tányérom a bögrével együtt eltűnt. Valószínű, hogy keresztanyám haza ért és elpakolt. Még fel se gondoltam, hogy mikor és mennyit aludtam reggel óta, de máris csengettek. Körbetekertem magamon a takarót, majd kómás fejjel a bejárati ajtóhoz siettem, de már Agatha megelőzött. Az ajtó nyitódott és én teljesen megmerevedtem. Keresztanyám csak akkor vett észre, miután beengedte őket. Sajnálkozó pillantásokat küldött felém, de én oda se figyeltem. Csak az ajtóban álló férfit néztem és a hozzá simuló nőt.
Gyönyörű, hosszú, fekete haja egészen dereka alá ért. Hófehér bőre olyan volt, mint a porcelán és abban is biztos voltam, hogy tapintása olyan, mint a legpuhább selyemé. Ajkai tűzpiros rúzzsal voltak kikenve, szemei úgy csillogtak, mint a legszebb zöld smaragd. Ruhája elegáns volt, tökéletes kiemelte alakját. Olyan volt ez a nő, amilyen és soha nem lehettem...

Megmerevedve álltam és a két „ismeretlen” alakot bámultam. Csak egy szó jutott most eszembe, ahogy az ajtóban ácsorgó párosra néztem. Egy kérdés, amire biztos voltam, hogy nem kapom meg soha a választ.
- Viktor... Miért?