Fáradtan léptem be az iskola kapuján, amit nem is csodáltam, hisz’ éjszaka érkeztünk vissza Agatha nénivel Párizsból.  Vele dolgozni felemelő érzés volt, de legalább a főnökei az átmeneti titkárnő szerepért fizettek valamennyit. Remek! Most van pénzem és tudom is, hogy mire fogom költeni.

Első utam a mosdóba vezetett, ahol szembe találkoztam Amberrel és a barátnőivel. Ekkor beugrott, hogy mit is kellene tennem a cél érdekében.
- Sziasztok! – köszöntem rájuk mosolyogva, mire értetlen arcok sokasága szegeződött rám.
- Mi van, csak nem összetévesztettél a barátaiddal? – nevetett gúnyosan, mire én megforgattam a szemeimet. Ezek után már nem voltam biztos, hogy akarom én-e megvalósítani a tervemet.
- Nem, szimplán köszöntem nektek – morogtam.
- Chh! Nekünk ne köszöngessen egy ilyen közönséges alak! – dobta hátra hajzuhatagát. Lisa és Charlotte pedig csak mosolyogtak. – Nézd meg a ruháidat és megtudod… - vetette oda, majd odébb lökött és kisétált a mosdóból. Fáradt sóhaj hagyta el számat, majd megráztam a fejemet. Belenéztem az egyik mosdókagyló tükrébe, és amit láttam, nem tetszett. Sápadt arcomat még jobban kiemelte természetes fehér hajam. Kék szemeim csak úgy világítottam arcomon. A melleim se voltak extra méretűek, de én meg voltam velük elégedve. Eddig. Nem kell nekem is ilyen nő véleménye!

Elhúztam a számat a látottakra, de nem sokáig tudtam nézegetni magamat a tükörbe, ugyanis becsengettek. Sietve visszaindultam a terembe, ahol az ajtónál Castielbe botlottam.
- Bocsánat – motyogtam, majd besiettem a terembe, de még a srác értetlen arcát ki tudtam venni. Rosa és Alexy egyből integetni kezdtek, mire én egy halvány mosollyal arcomon visszaintettem, majd leültem a helyemre. Egész nap nem tudtam figyelni a tanárra. Addig-addig mérlegeltem és szoroztam, osztottam, hogy rájöttem a megoldásra, ami nem nagyon tetszett. A nap végén az elsők között hagytam el a termet és hazasiettem. Kerestem magamnak valami elviselhető göncöt, ami egy kötött, kék pulóverből állt garbó nyakkal, a fekete dzsekimből és egy fehér gatyából. Felvettem tornacipőmet, majd elköszöntem nénikémtől és már indultam is a célom felé. Felszálltam a buszra, majd negyed óra múlva már az járdán sétáltam. Egy cetlire felírt házszámot kerestem, amit nem sokára meg is találtam. A ház, ami előtt álltam, teljesen ámulatba ejtett. Nem is ház volt, hanem egy kastély a miénkhez képest. Nyeltem egy nagyot, majd dzsekimet összehúztam magamon. A hatalmas kovácsoltvas kapu előtt álltam és becsengettem.  Pár perc után egy idősebb férfi nyitott ajtót nekem.
- Jó napot! Amber itthon van? – kérdeztem illedelmesen.
- Amber Kisasszonnyal szeretne beszélni? – kérdezte hitetlenkedve, de végül beengedett. – Esetleg az egyik barátja? – kérdezte, miközben a bejárati ajtó felé igyekeztünk.
- Hát, valami hasonló. Osztálytársak vagyunk – nézelődtem körbe a szépen rendezett udvaron. Szemem megakadt egy csodaszép szökőkúton. Addig ámuldoztam, míg végül felértünk a márványpadlós teraszra. Hát, Amberék elég nagy lábon állnak, az biztos.
- Erre tessék – mutatott a Hall felé. Ismétlem, a Hall felé. Komolyan, mint egy úri palotában lennél. Mindenhol antik tárgyak a falon. Szépen rendezett volt a székekkel rendezett kis terem. – Itt várjon! – utasított, majd ki is ment. Körbe járta a kis szobát, ami akkora lehetett, mint a sajátom otthon. Mekkora lehet a ház maga? Épp egy kis fura szobrot forgattam a kezemben, amikor hangokat hallottam. Gyorsan visszatettem a tárgyat a polcra. Még épp időben, mert nemsokára megérkezett az ideges Amber és a férfi.
- Jackson, megmondtam, hogy senkit nem akarok Lisan és Charlotte-on kívül látni! – ripakodott rá a férfira, majd mikor meglátott, kisé ledöbbent. – Te mi a francot keresel itt? – nézett rám, majd intett a komornyiknak, hogy elmehet. – Azonnal menj el! Mit akarsz? – kérdezte karba tett kézzel. Magas sarkúja csak úgy kopogott a padlón idegességében.
Hát, szeretnék tőled segítséget kérni – motyogtam. Nem is hittem el, hogy tényleg Amberhez fordultam segítségért. Én hülye! Megkérhettem volna Alexyt is, de már mindegy volt.
- Te, segítséget akarsz tőlem kérni? – nevetett hitetlenül. - Ne nevettesd ki magas, kérlek – nevetett. – Hoppá, már megtetted! – tette kezét szája elé, miközben nevetett. Szemeimet forgatva vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak. Elment az eszem, amikor ide jöttem!
- Amber, én komolyan mondtam. – Jelentőségteljesen karba tettem a kezemet, hogy komolyan vegyen.  Végül csak egy vállrántás volt a válasz erre.
- Gyorsan mond, nem érek rá veled vacakolni – morogta, majd lábával kezdett dobolni újra.
Elmondtam neki a tervemet, ami nem tetszett neki, de végül alkut kötöttünk. – Egy hónap! Annyi idő kell nekem – nézegette szépen manikűrözött körmeit. – De te se feledkezz meg az ígéretedről, különben nagyon megbánod, hogy velem kezdtél – szórt szikrákat szeme, miközben beszélt.
- Oké, megegyeztünk! – fogtam vele kezet, de ekkor még nem tudtam, hogy mibe is mentem bele. Amber fogta magát és felment a lépcső tetejére, engem meg ott hagyott lent. Onnan lekiáltott még valamit.
- Holnap gyere el újra! Aztán ne merj átverni! – kiabálta, majd hangja végleg megszűnt. Sóhajtottam egyet, majd hazafelé indultam. Jobban jártam volna, ha Alexyhez fordulok. A buszon hazafelé is ezen agyaltam, hogy kiszállok, de nem tettem…

Másnap a suliban, mintha mi sem történt volna, ugyan úgy nem beszéltünk, sőt még egymásra se néztünk. Viszont tudtam, hogy lassan nekem is bele kellene kezdenem a dolgokba. A lukas órában Castiel keresésére indultam, végül a szokásos helyén meg is találtam. Minden miatta van. Miatta és a lekezelő viselkedése miatt. Ha Amber segíteni fog, akkor fogalmam sincs, hogy hogyan fogom túl élni, majd a bosszúját. Magabiztosan lépkedtem a srác felé, aki észre is vett.
- Szia, Téged kerestelek – mondtam ki kerek perec, mire hitetlenkedve rám nézett.
- Remek, mindenki engem keres. Fasza! – morogta és rágyújtott. – Mit akarsz? – kérdezte rám se nézve.
- Kérdezni szerettem volna valamit… - kezdtem. Most figyelő tekintetével találtam szembe magamat. – Mit gondolsz Amberről igazán? – néztem rá félve. Nem tudtam, hogyan reagál a kérdésre, de minden bizonnyal felhúzza magát rajta. Igazam is lett. Lottóznom kellene néha.
- Amberről? – állt fel idegesen. – Semmi közöd hozzá… - fújta ki a füstöt, majd elém állt. – Ő küldött, hogy kifaggass? – kérdezte idegesen, de nem válaszoltam. – Válaszolj már, ha kérdezlek! – fogta meg karomat, majd jó erősen megrántotta.
- Hé! Ez fáj! – rántottam vissza karomat, mire elengedett. Nemsokára lehetett látni ujjai lila nyomát karomon. – Nem, nem ő küldött! Csak érdekelt, mert láttam, hogy köztetek nem oké valami. Nem marja csak úgy az ember a másikat ok nélkül… - motyogtam és itt nem csak Amberre értettem a dolgot.
- Aha, persze… - morogta karba tett kézzel. – Az a hülye liba évek óta szerelmes belém, de nem bírja felfogni, hogy nem érdekel – köpte és szavaiban érezhető volt a megvetés íze. Remek! Jól haladok, mit ne mondjak.
- Értem… - léptem hátra egyet. – Csak ennyit akartam tudni – mosolyogtam halványan, de magamban átkoztam azt a pillanatot, amikor alkut kötöttem Nathaniel húgával.
- Mit mosolyogsz? – vett elő egy újabb szál cigit. – Neked az talán jó, hogy Amber nem áll az utadba? – vetette fel a lehetséges kérdést a falnak támaszkodva.
- Nem! Semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz! Csak kérdeztem, mert… - itt elharaptam a mondat végét. Azt hittem, hogy kikotyogok véletlenül valamit.
- Felőlem – rántotta meg a vállát. – Azért ne nézz hülyének, ha kérhetem – mosolyodott el gúnyosan, majd elsétált.


Iskola után siettem újra Amberékhez, de figyeltem arra, hogy Nathaniel ne vehessen észre.  Akkor egyből kérdezősködni kezdett volna. Amber egyből kérdezett is, ugyanis látta a beszélgetést Castiellel az ablakból.
- Alakul a dolog – hazudtam a lánynak, aki őszintén elmosolyodott. Felvezetett a szobájába, majd elkezdte betartani alkunk rá eső részét…

Eltelt lassan két hét és én naponta feljártam Amberékhez. Furcsa volt, de olyan oldalát láttam meg a lánynak, amit eddig senki más nem. Amíg én Castielt próbáltam jobb belátásra bírni Amberrel kapcsolatban a saját bánatomra, addig a lány hihetetlen gyorsasággal változtatott meg. Viszont lelkiismeret furdalásom volt emiatt. Hisz’ ő úgy tudja, hogy Viktor miatt akarok megváltozni. Szó sincs ilyesmiről, ugyanis Viktorral megbeszéltük, hogy végeztünk egymással. Kénytelen voltam megszakítani vele a kapcsolatot.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – bökött meg egy karfával, amit egy felső díszelgett.
- Igen – mondtam halkan, mire Amber megforgatta zöld szemeit.  Már épp indulóban voltam, amikor szerencsétlenül belebotlottam Nathanielbe. A francba! Csak nekem lehet ekkora szerencsém.
- Mit keres itt? – kérdezte értetlen fejet vágva.
- Én… Csak… - makogtam. Gyorsan ki kellett találnom valamit. – Csak a húgodhoz jöttem, mert… - kezdtem volna magyarázkodni, de leintett.
- Nem tudom, hogy minek vagy itt, de kérlek, hogy vigyázz magadra – intett óvva a srác, majd kikísért.
- Rendben – mosolyodtam el, majd kiléptem a csípős, esti szélbe és felszálltam a buszra.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e ez az egész. Már nincs mit tenni, bár az tény, hogy Amber nagyon jó munkát végzett. Fogalmazhatok úgy is, hogy teljesen megváltoztatott. Nem sejtettem, hogy ez a változás teljesen ki hat, majd az életemet és az eddigi nézeteimet.
- Megjöttem! – kiáltottam be, de senki nem válaszolt. – Zane? Agatha néni? – kiabáltam körbe a házban, de sehol senki. Feltrappoltam bátyám szobájába, de nem volt ott. – Remek! Nincsenek itthon – ültem le Zane ágyára, de valami keményre ültem. Felhajtottam a takarót és egy apró dobozt találtam, ami egy kicsit behorpadt a súlyom alatt. Kíváncsiságom határtalan volt, így kinyitottam a dobozt, de csak egy borítékot találtam benne, így azt is kinyitottam. Két repülőjegy volt benne, ami Kaliforniába szólt, pontosabban Los Angelesbe. Félelem járta át egész testemet, amikor rádöbbentem, hogy miért is vannak itt ezek. Agatha néni vissza akar küldeni minket és erről Zene már tudott. Térdre rogytam, így a jegyek kihullottam a padlóra, de nem érdekelt.
- Mit keresel itt? – hallottam meg bátyám erőteljes hangját. Épp a földre hullott jegyeket vette fel.
- Én… - néztem fel rá. – Mit jelentsenek ezek?
- Visszautazunk Los Angelesbe!
- De hát ezt nem tehetjük! Nekem itt vannak a barátaim és Agatha néni is… - csuklott el a hangom.
- Agathával már ezt megbeszéltem, nincs kifogása az ellen, hogy visszamenjünk, hisz te is felnőttél már.
- Nem! Felejtsd el, hogy én oda visszamegyek! – üvöltöttem, majd kiszaladtam a szobából, egyenesen a sajátomba és kulcsra zárva az ajtót az ágyra vetettem magamat.
Nem hittem el, hogy Zane képes lenne oda visszavinni. Nem! Én oda soha nem megyek vissza! A fájdalmas emlékek újra elmém legmélyebb bugyraiból előmásztak és félelmet keltettek bennem. Pár könnycsepp arcomon folyt végig, majd a takarón apró foltot hagyva eltűnt.
Nem, tudtam, hogy mitévő legyek, de egy dologban biztos voltam: Nem megyek vissza Los Angelesbe soha!