Csomagomat felvittem és körbeszaladtam a picike, párizsi lakáson. Az erkélyre is kiléptem, de ami a szemem elé tárult az valami fantasztikus volt. Az Eiffel-torony magasodott a távolban és nem messze pedig ott állt, megmozdíthatatlanul a cég épülete. Legalább negyed óráig néztem a fantasztikus tájat, amikor eszembe jutott, hogy ki kellene pakolnom. Gyorsan neki is láttam. Már apróbb dolgokat pakoltam ki, amikor egyik kedvenc könyvemből egy kép esett ki. Felvettem, majd az ágyra ülve bámultam a kis képet, ami több mint két éve készült. Visszagondoltam arra az estére, majd újra átéltem gondolatban mindent, ami Viktorhoz kötött régen. Elmém kizárt mindent és csak az emlékek cikáztak elmém minden szegletében. Azon az estén minden megváltozott, de legfőképpen az életem…

- Scarlett Black, azonnal gyere le! – hallottam meg anyám szigorú hangját.
- Megyek már! – kiabáltam le, majd sietve anyámat megkerestem. Végül a nappaliban találtam őt. – Igen? – kérdeztem érdeklődve.
- Még nem vagy kész? – kérdezte felemelt szemöldökkel, majd végig nézett rajtam. Alig ha mondhattam magam késznek, ugyanis csak egy melegítő nadrág és egy topp volt rajtam. – Azonnal menj fel és szedd össze magad! – rivallt rám. – A ruhád az ágyadon van. Azt vedd fel! – utasított, majd felterelgetett a szobámig. – Csinos legyél – mosolygott angyalian.
- Oké – mosolyogtam vissza, majd sietve felkaptam magamra a türkizkék ruhát. Megcsináltam sminkemet és hajamat, majd röpke egy óra alatt végeztem mindennel.
- Lányok! – lépett mellém apa a lépcső alján, majd egy csókot nyomott a homlokomra. – Csodálatosak vagytok – bókolt anyának és nekem. – Induljunk! – lépett ki az ajtó, majd beszállt a kocsiba. Anyuval követtük, majd az úti célunk felé indultunk, ami nem volt más, mint apám neves cége. Egy ünnepi vacsora lesz, ahol az új park átadása megtörténik.

Leparkoltunk, majd mind a hárman kiszálltunk a főépület előtt. Anyával előre mentünk, mivel apának dolga akadt. Beszálltunk a liftbe, majd a tetőtéren kiszálltunk. Csodálatos látvány fogadott. Svédasztalok köröskörül, színes lampionok sorakoztak felettünk. Középen egy táncparkett volt, ahol még senki se táncolt. Rengeteg ember, különböző cégektől érkezett a nagy átadásra. A Silverman vállalatvezetője és fia közeledett felénk. Anyám hatalmas mosollyal fogadta az érkezőket.
- Üdvözlöm, Mr. Silverman. – A férfi kezet csókolt anyámnak,erre én elfintorodtam.
- Enyém a megtiszteltetés Miss. Black – mosolygott kedvesen. – Ő itt a fiam, Viktor – mutatott a mellette álló fess, fiatal, magas srácra. Fekete haja és borostyán szemei egyből magával ragadtak. Mosolya láttán szinte elolvadtam anyám mellett. De mit is tehet ilyenkor egy tizenöt éves kislány?
- Üdvözletem – mosolygott a srác. – Benned kit tisztelhetek? – nézett rám. Furcsálltam ez az illedelmességet. Ugyanis a kinézete és a két fülbevalója arról árulkodott, hogy egy rosszfiúval van dolgom.
- Scarlett Black vagyok. Örülök a találkozásnak – fogtam én is illedelmesre a figurát. Apám erőltette ezt a viselgetést, így nem volt mit tennem.
- A fiatalokat megkérem, hogy hagyjanak magunkra – nézett fiára jelentőségteljesen, aki úgy láttam, hogy vette a lapot.
- Gyere, igyunk egy puncsot – mosolygott, majd karját nyújtotta. Elfogadtam és távolabb mentünk a szüleinktől. Viktor kitöltetett nekem a pincérrel egy pohárka, rózsaszín puncsot. Mosolyogva fogadtam el. – Végre nem kell álarc mögé bújnom – sóhajtotta, majd meglazította a nyakkendőjét, ami így most lezser hatást adott neki. Ezzel engem még jobban elbűvölt. Kinézetre olyan tizennyolc évesnek tippeltem, de ekkor észre se vettem, hogy folyamatosan őt bámultam, amit meg is jegyzett. – Van valami az arcomon? – kérdezte nevetve és arcát tapogatva. Egy kicsit elpirultam, hisz’ be kellett valljam magamnak, hogy rettentően tetszik ez a srác.
- Nem semmi… vagyis – néztem továbbra is az arcát és ekkor észrevettem egy apró dolgot az arcán. – Itt van valami – nyújtottam ki a kezemet és lesimítottam az arcáról azt a kis izét. Arca frissen volt borotválva, így kezem simán csúszott végig markáns arcán. Erre elmosolyodott.
- Köszönöm – fogta meg a kezemet, majd mélyen a szemembe nézett. Hirtelen azt hittem, hogy meg fog csókolni. Abszurd ötlet, igaz? Végül ezt a pillanatot a szüleim zavarták meg.
- Kislányom, haza kell mennünk. Gyere! – lépett mellénk apám. Nem közölte velem, hogy mért kell menni, de nekem ez az ötlet nem volt ínyemre. Főleg nem most!
- Apa, én még szeretnék maradni – néztem rá kiskutya szemekkel. – Léci! – folytattam tovább a könyörgést, de úgy látszott, hogy ez nem fog beválni.
- Scarlett… - kezdett bele apám, de Viktor szót kért magának. – Csak tessék – fordult a srác felé.
- Ha nincs ellene, Uram, akkor szívesen hazaviszem a lányát, amint vége ennek az összejövetelnek – mosolygott bíztatóan a srác. Megint ez az álarc.
- Hát, ha Scarlett ennyire akar maradni – kacsintott rám. Ezzel is tudatta velem, hogy tudja, hogy nem a parti miatt maradnék még. Ez van! – Legyen! – egyezett bele nevetve, majd homlokon csókolt. – Anyáddal akkor mi elmentünk, ha bármi van, hívj! – mosolygott, majd anyámmal együtt belépett a liftbe. Intettem nekik egyet, de nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó tettem szüleim felé…

Órák óta egy helyben álltunk Viktorral és beszélgetve ittuk a puncsot. Egy kicsit talán a fejembe is szállt. Én és a pia nem lettünk jó barátok!
- Lenne kedved táncolni? – bökött a táncparkett felé, ahol páran már táncba hívták partnerüket.
- Előre figyelmeztetlek, hogy nem tudok táncolni – nevetgéltem idétlenül.
- Engedd, hogy vezesselek – hajolt közel nyakamhoz, amitől a hideg is kirázott. Belekaroltam, majd a tánctér felé vezetett. A zene, lassú és lágy volt. Vállába karoltam, míg ő derekamat tartotta. Úgy éreztem, hogy el tudnék aludni a karjai között. Szemeimet lehunyva hagytam, had vezessen. Kellemes szellő fújdogált körülöttünk, ami meglibbentette ezüst hajamat és ruhám szélét. Kinyitva szememet arra lette figyelmes, hogy már senki nem táncol rajtunk kívül. A szélén figyeltek minket árgus szemekkel.
- Mindenki minket figyel – motyogtam a vállába zavartan.
- Tudom. Irigyek, hogy ilyen gyönyörű partnerem van – mosolygott, miközben megforgatott. Belepirultam a bókba.
- Ugyan – legyintettem képzeletben. – Eltúlzod a dolgokat – hazudtoltam meg kijelentését.
- Ha én mondom, biztosan igaz – folytatta tovább. Kezdtem azt érezni, hogy ez alatt a pár óra alatt annyira megkedveltem Viktort, hogy képes lettem volna bele is szeretni. Végül levezetett a parkettről, amit hatalmas tapsvihar követett. Meghajoltunk, mind a ketten, majd újra a puncsos pult mellett kötöttünk ki.
- Nagyon jól táncolsz – mosolyogtam kissé fáradtan, majd legyezgetni kezdtem magamat. A sok táncolástól melegem lett, pedig nem volt meleg. Sőt! Viszonylag hideg volt az idő, hisz’ November közepe volt.
- Ugyan – legyintett mosolyogva. – Volt idő, amikor rám erőltették a táncot, de most már látom, hogy nagy haszna volt – nézett újra szemembe jelentőségteljesen. – Gyere! – fogta meg kezemet, majd a lift felé irányított. Kissé meglepődtem, de nem ellenkeztem. Kíváncsi voltam, hogy hová akar vinni és be kellett, hogy valljam, de tetszett ez a helyzet.

A lift pár emelettel lejjebb megállt, mi pedig kiszálltunk belőle. Viktor továbbra is kezemet fogta, majd a hatalmas épület folyosóit róttuk egy darabig, amíg egy ajtó elé nem érkeztünk. Viktor elő vett egy belépő kártyát, amin nem az ő neve volt, de még nem is az apjáé.
- Honnan van az a belépő kártya? – kérdeztem és már hátráltam egy lépést.
- Nyugi, amint itt végeztünk, visszaadom a tulajdonosának, most úgy se hiányolja – mosolygott, majd újra kezét nyújtotta. – Gyere! – Ezek a szavak úgy hatottak rám, mint ha hipnózisba estem volna. Megfogtam kezét, mire ő hirtelen berántott a szobába és az ajtó bezárult. Teljes sötétségben voltunk, amitől én egy kicsit meg is ijedtem. Nem éreztem már kezét az enyémen.
- Viktor! – kerestem a srácot ijedtemben.
- Nyugi, itt vagyok. – Éreztem, hogy karjai derekamat ölelik. Ettől megnyugodtam. Hirtelen halvány fény járta át a szobát és megcsapott a kinti, hideg levegő. A csillagos eget véltem felfedezni a fejem felett, ami nem volt más csak illúzió. A csillagok jártak, keltek a ruhámon és Viktorén. A Hold felettem ragyogott a többi bolygóval együtt. A padló hirtelen megváltozott és a fekete univerzumot véltem felfedezni lábaim alatt. Olyan volt, mintha lebegnék a semmiben. Fogalmam se volt, hogy apám cége ilyen meglepetéseket tartogat. Pedig nem is ezzel foglalkozik.
- Ez csodálatos – ámuldoztam, mint egy kisgyerek. Viktorra néztem és arca telis tele volt apró csillagképekkel. Felnevettem, mire ő furcsán nézett rám.
- Mi az? – kérdezte, miközben olyan teljes testével nekem dőlt.
- Csak az arcod… - kacarásztam és ismételten végigsimítottam arcán. – Tele van csillaggal – mosolyogtam.
- Mindenhol? – kérdezte sunyi mosollyal az arcán.
- Igen, mindenhol – mondtam határozottan.
- Még itt is? – kérdezte, majd közel hajolt hozzám és ajkai enyéimre tapadtak. Pár pillanatra fel se fogtam, hogy mi történt, de nem ellenkeztem. Átkaroltam nyakát, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Ösztönösen jött a dolog, nem volt mit tenni. Viktor derekamon nyugtatta mindkét kezét, majd egyre lejjebb siklott. Csókunkat az zár kattanása és az ajtó nyitódása zavarta meg. Egyből eltávolodtam Viktortól. Már, amennyire egy ilyen helyzetben lehetséges.
- Fiatal Úr, mégis mit csinálnak ide bent, ha szabad tudnom? – kérdezte egy pincér egy telefont szorongatva.
- Csak megmutattam Miss. Blacknek a csillagképeket – mondta lazán, de közben nem vette le kezeit derekamról.
- Aha, persze – morogta a pincét, majd felém fordult. – Akkor Scarlett Blackhez van szerencsém? – kérdezte várakozóan.
- Igen – motyogtam zavartan. A pincér a kezembe nyomta a telefont. – Halló? – szóltam bele, de ami túloldalról jött infót illeti… Azt hittem, hogy összeroppantom a telefont.
- Mi történt? – kérdezte a pincér, de én csak visszaadtam a készüléket, majd elküldtem. Nyugalmam azonnal eltűnt, amint becsukta az ajtót. A félhomályban térdre rogytam. Viktor nem tudta, hogy mi bajom van.
- Scarlett! Mi van veled? – kérdezte aggódva.
- A szüleim… - a könnyek egyre jobban elhomályosították a látásomat, így Viktort se láttam már rendesen. – A szüleim… Autóbalesetet szenvedtek… és meghaltak – öleltem át nyakát, ezzel pedig eláztattam zakóját. Nem mondott semmit, csak átölelt és csitított. A sírás csak sokára akart abbamaradni, végül szipogva bújtam a srác nyakába. Felállított, majd megfogta vállaimat és a szemembe nézett.
- Itt leszek neked és meg foglak védeni – ölelt át újra, mire belőlem ismét kitört a zokogás…

Ahogy a képet nézegettem könnyeim néhol rácsöppentek az emlékek hatására. Keresztanyám hangja zökkentett ki végleg ebből a bódult állapotból.
- Kicsim, gyere! Kész az ebéd! – kiabálta, mire én összeszedtem magamat. A képet visszatettem a könyvbe, majd egy nagy sóhaj kíséretében kinyitottam az ajtót.
Féltem az emlékeimtől. Féltem, hogy ha nem szeretek ki Castielből akkor rossz vége lesz a dalnak. Viktort se akartam elveszíteni, hisz’ még mindig fontos a számomra. Attól tartottam, hogy nem fogok tudni dönteni… De minek is kéne, hogy döntsek? Castiel úgy viselkedik velem, mintha leprás lennék. Hozzám se szól, ha nem muszáj neki.

Ezekkel a gondolatokkal ültem az asztalnál és piszkáltam az elém rakott ételt. A szünetben változtatnom kell magamon, ha azt akarok, hogy Castiel figyeljen rám. Ha kell, teljesen megváltozok érte…