Elnyomott mormogásokat hallottam, csak és egy furcsa, csipogó hangot. A fejem hasogatott és a párna is kényelmetlen volt a fejem alatt. Remek. Hol a fenében vagyok?

- Fiam, köszönöm, hogy behoztad – hálálkodott egy ismerős hang, de a fejemben úgy eltorzult, hogy alig ismertem fel Agatha nénikémet.
- Nem tesz semmit. Tudja, hogy mit érzek iránta és csak az számít, hogy időben érkeztem – mondta a mély, férfihang. Fejem egyre jobban hasogatott, és ahogy tisztulni látszott minden, akkor eszméltem fel, hogy egy kórteremben vagyok. Gyűlöltem a korházakat és a szagukat. Elfogott a hányinger ettől. Hamarosan a hangok is élesebbek lettek és már teljesen jól láttam a körülöttem lévőket.
- Agatha néni – nyöszörögtem, mert hang nem jött ki a torkomon.
- Kicsikém! – kiáltotta örömében, majd szorosan átölelt, de el kellett, hogy toljam.
- Meg… Megfojtasz – bontakoztam ki öleléséből. – Hogy kerültem ide? – néztem körbe a kortermen.
- Hát… - Agatha néni itt szünetet tartott, mire megböktem és kérdőn néztem rá. – Viktor volt az – sóhajtotta, mire nagyot dobbant a szíven. Ki akartam kelni az ágyból és megkeresni. Látni akartam őt, de nem tudtam, hogy mért. – Nem kelhetsz még fel! – tolt vissza az ágyra.
- De látni akarom! – hadonásztam a kezemmel. Fogalmam se volt, hogy mi ütött belém. Úgy viselkedtem, mint amikor fél éve korházba kerültem. Akkor is így ragaszkodtam Viktor jelenlétéhez. – Viktor! – kiabáltam, mire kereszt anyám csitítani kezdett.
 - Nyugi, majd én megkeresem – simított végig az arcomon, mire megnyugodtam.

Negyed óra múlva kopogást hallottam.
- Gyere – fürkésztem továbbra is az ablakon keresztül az eget.
- Hogy érzed magad, Letty? – A hang irányába kaptam a tekintetemet és Viktor állt az ágyam szélén, majd le is ült rá. Nyeltem egyet, majd kerestem a szavakat, hogy mit is mondhatnék.
- Jól. – Ennyi jött ki a számon, majd elnémultam. Hosszú csend telepedett ránk, amit Zane szakított meg.
- Szia, húgocskám – adott homlokomra egy puszit, majd megborzolta a hajamat. – Ez meg mit keres itt? – nézett szúrós szemekkel Viktorra.
- Nyugi, Zane – csillapítottam le. – Ő hozott be és mentett meg – motyogtam.
- Ez esetben… Kösz – morogta a srác, de valójában hálás volt Viktornak.
- Tudod, hogy bárhol és bármikor számíthatsz rám – fogta meg kezemet. Én el akartam húzni, de végül mégse tettem. Nagy, erős kezei biztonságosan tartották enyéimet. Láttam Zane arcán, hogy nagyon nem tetszik neki ez az egész, így ki is viharzott a szobából.
- Tudom, Vik, de én nem… - hajtottam le a fejemet.
- Nem kell semmit mondanod – emelte fel államat, hogy a szemembe tudjon nézni. Csak néztem azokat az aranybarna szemeket, amikbe régen beleszerettem. Ez ma már másképp van. Rengeteget gondolkodtam a helyzetemen és minduntalan arra jutottam, hogy nem lenne értelme ezt folytatni.
- Viktor, kérlek menj el – motyogtam, de szemembe könnyek gyűltek. – Már nem szeretlek! Nem tudom veled újra kezdeni! – rivalltam rá, de könnyeim eleredtek.
- Nem hiszek neked! – emelte meg hangját, majd felállt. – Tudom, hogy hazudsz! – folytatta tovább. – Csak most bekavart az a nyavalyás Reinhart, igaz? – nézett rám, de én nem viszonoztam tekintetét.
- Kicsoda? – néztem fel rá hirtelen. Arany szemei szinte szikrákat szórtak, amikor kiejtették a nevet.
- Ne játszd a hülyét, Scarlett! – csattant fel hangosan. – Arról a nyavalyás festett majomról beszélek – forgatta meg a szemeit, de mikor látta rajtam, hogy nem nagyon értem csak ennyit mondott: - Castiel – masszírozta orrnyergét idegesen.
- Ehhez semmi köze Castielnek! – pattantam ki az ágyból, de még így is másfél fejjel voltam Viktornál alacsonyabb. – Castiel egy bunkó, önző, senkivel nem törődő szemétláda! – kiáltottam és minden szó kiejtése után egyre több könny gyűlt a szemembe. Elfordultam, hogy nem lássa mindezeket. – Semmi közöm hozzá és nem is lesz – motyogtam a sírás szélén.
- Scarlett, én… - kezdett bele, de nem folytatta. Tudta, hogy nem érdemes ilyenkor beszélni velem, hisz’ ismert. Túl jól.

Cipője hangja jelezte számomra, hogy elhagyta a kórtermet, majd a lift távoli csilingelése, hogy a korházat is hamarosan elhagyta. Tökéletes rálátásom volt a korház parkolójára. Szemeimet törölgetve néztem, ahogy elhajt a fekete BMW.

Hamarosan elérkezett az őszi szünet. Rettentően hideg ősz köszöntött ránk. A szél fújt, így dzsekim mellé egy sálat is párosítottam. Így sétáltunk az iskola udvarán. Rosa, mikor meghallotta, hogy korházban voltam, annyit aggódott értem, mintha minimum autóbalesetem lett volna.
- Nyugi, Rosa – nyugtattam a lányt. – Csak egy napot voltam bent, és a horzsolások, – húztam le a nyakamról a sálat – már alig látszanak.
- De akkor is – pufogott karba tett kézzel. – Aggódtam érted, fogd már fel! – bökött meg.
- Tudom, és köszönöm – néztem rá hálásan. Ezt a baráti eszme cserét a csengő zavarta meg. Sietve leadtuk a kabátjainkat a portán, majd beszaladtunk a helyünkre. Épp időben voltunk, ugyanis Mr. Faraize nem sokkal utánunk ért be.
- Gyerekek! Figyeljetek! – Tapsolt párat a tanár. Szegény nem nagyon tudott fegyelmezni, de azért Nathaniel és Melody segítségével sikerült megoldania. – Köszönöm, gyerekek! – fújta ki a levegőt, majd folytatta. – Ez az utolsó tanítási nap a szünetig, így most egy könnyed történelem dolgozatot fogunk írni… - A diákok, ellenezték ezt az ötletet, de nem sokat tudtunk tenni. Az óra fele a dolgozattal telt el, ami még nekem is kínszenvedés volt. Amint beszedte a papírokat rátért a lényegre. – Melody, kérlek, ismertesd a tudnivalókat – adta át a szót a lánynak.
Melody szégyenlősen kiállt az osztály elé és belekezdett.
- Az őszi szünet Október 18. és November 3. között lesz. A mai az utolsó tanítási nap, az első pedig November 3.-ra esik.  Köszönöm, hogy meghallgattatok – ült le helyére a lány, majd Mr. Faraize kezdett beszélni, de már fogalmam sincs, hogy mégis miről.

Hazaérve azonnal felsiettem a szobámba pakolni. Agatha néni elvisz magával dolgozni. Igen Párizsban fogom a szünetet tölteni. Már tűkön ültem, hogy mikor indulunk. A szekrényem előtt állva azon filóztam, hogy miket rakjak be a bőröndbe.  Keresztanyukám egy üzleti cégnél dolgozik, ahol édesanyám is dogozott. Arra jutottam, hogy, mivel ősz van és eléggé hideg, csak meleg ruhákat rakok be. Na, jó! Ez butaság. Ami épp a kezem ügyébe akadt azt raktam be, így röpke két óra alatt be is pakoltam mindent. Nálam ez rekordnak számított. Kiraktam holnapi rucimat, majd lesiettem, hogy megvacsorázzak a családdal. Mindenki itt volt. Zane élvezte, hogy övé a ház a szünetben. Vacsora után birtokba vettem a fürdőszobát. Hajat mostam, majd hosszas ázás után kiszálltam a kádból. Ujjaim legalább ötven évet öregedtek, ha nem többet. Magamra tekertem egy törülközőt, majd hajamat egy másikkal áttörölgettem. Végül fél óra alatt megszárítottam ezüst hajamat. Furcsálltam, hogy ilyen színű, de imádtam. Még szívesen nézegettem volna magamat a tükörbe, de Zane dörömbölt az ajtón.
- Gyere már ki! Belefulladtál a kádba? – kérdezte idegesen. Nem szerette, ha órákig áztatom magamat.
- Megyek már! – kiabáltam, majd felvettem pizsamámat és kinyitottam az ajtót.
- Olyan lesz a segged, mint a frissen aszalt szilva – röhögött.
- Nagyon vicces vagy! – löktem be a fürdőszobába, majd betipegtem a szobámba és bebújtam a frissen mosott ágyneműbe. Hamar elnyomott az álom, hisz’ holnap korán kell kelnem.

Másnap reggel izgatottan pattantak ki a szemeim és sietősen kapkodtam magamra ruháimat, majd a fürdőben tettem fel egy leheletnyi sminket és már lent is voltam, hogy megreggelizzek.
- Jó reggelt, Kicsikém! – köszönt Agatha néni mosolyogva, majd elém rakta a goffrit. Falatozni kezdtem a finom édességből, amikor megjelent a kómás, kócos bátyám is.
- Reggelt – ásította, majd ő is leült enni. Keresztanyámmal sietve bepakoltunk a kocsiba és lassan indulni készültünk.
- Zane, Drágám, ha bulit akarsz szervezni, ajánlom, hogy rakj rendet magad után, mert ha nem… - nézett bátyámra szigorúan, de úgy beszélt, mint ha egy kisgyerekhez beszélne. – Észre se veszed és már itt is vagyunk! – rikkantotta, majd kilépett a kocsihoz. – Gyere, Scarlett! – kiáltotta.
- Megyek már! – szóltam vissza, majd Zanehez léptem. – Élvezd ki, hogy nem vagyok itt – nevettem, majd megöleltem.
Beültem a kocsiba, majd nemsokára már a francia utakat róttuk. Az úti cél pedig nem más volt, mint Párisz…