A madarak csicseregtek a kinti utcák fáin, az autók sebesen rótták az utakat... Szép is lenne. Reggel arra ébredtem, hogy Kim lába... Dehogy a lába, a fél teste rajtam volt, így alig bírtam kimászni alóla.
- Kim – nyöszörögtem halkan, de semmi haszna nem volt. - Kim! - emeltem meg hangomat, mire felébredt.
- Mi van már? - törölgette szemeit álmosan, majd az órára pillantott. - Még csak hajnali kilenc van.
- Lehet, de nem vennéd le róla magadat? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Jól van, jól van – emelte meg karját megadóan, majd leszállt rólam. Ekkor kezdett Rosa is ébredezni.
- Jó reggelt – rikkantotta a lány, majd kiugrott az ágyából és mellénk állt. - Remélem, hogy jól aludtatok – mosolygott, majd belénk karolt és a lépcső felé kezdett húzni. Érezni lehetett a felfelé áramló, frissen sült palacsinta illatát. Isteni volt! A nyál is összefutott a számban, mire leértünk.
- Jó reggelt, anya – adott egy puszit a lány anyja arcára, majd lehuppant egy székre.
- Jó reggelt, Miss Woods – köszöntünk Kimmel, majd mi is leültünk és enni kezdtünk.
- Nincs is jobb anyu palacsintájánál – nyámmogott egy fahéjason Rosa. Bólintottunk, majd tovább folytattuk a reggeli elfogyasztását.

Mikor már épp indulni készültünk Kimmel, megcsörrent a telefonom. Zane volt az. Intettem a lánynak, mielőtt felvettem, majd elindultam a buszmegállóhoz. Remek, ez is mit akarhat? Felvettem, majd kemény öt percet beszéltem vele. Elmondta, hogy mit kellene bevásárolnom, most, hogy kereszt anyu elutazott. Azt se tudtam, hogy van-e nálam pénz, de úgy látom, hogy Zane mindenre gondolt. Rakott be nekem pénz, amit furcsállottam is. Viszont nem sokat törődtem vele, mert jött a busz. Sietve felszálltam rá, majd ahogy beljebb mentem, észrevettem a leghátsó ülésen Castielt. Azon vacilláltam, hogy vajon örülne-e annak, ha odaülnék, de mikor rám nézett határozottan tudtam, hogy keresztülnézne rajtam. Ugyan az az elutasító tekintet, mint a múltkor. De végül is egy próbát megér. Vagy nem? A busz vége felé kezdtem sétálni, de majdnem akkorát estem, hogy csak a szerencsén és egy korláton múlott, hogy nem nyaltam végig a busz linóleum alját. Peches ez a nap, úgy látom.
- Bocsánat. Elnézést – törtem magamnak utat a heringek között, majd végre sikerült eljutnom a srácig. Pár pillanatig figyeltem, ahogy az ablakon bámult kifelé, de lehet, hogy feltűntem neki és rám nézett. Kivette a fülesét, majd felhúzta a szemöldökét.
- Mi kéne? - kérdezte a szokásosa hangnemben.
- Esetleg leülhetek? - kérdeztem magabiztosan, de ez egy pillanat alatt elszállt, amint válaszolt.
- Nem – jelentette ki, majd újra az ablakon bámult ki. Fél perc se telhetett el, de elnevette magát. - Látnod kéne az arcodat! - röhögött, amit kissé zokon is vettem.
- Nagyon vicces vagy, mit nem mondjak – duzzogtam.
- Jól van, gyere – vette el a táskáját, mire ez eddig szúrós szemekkel vizslató nénikék arca mosolyra húzódott. Látszik, hogy csak én veszek észre ilyen apróságokat.
- Kösz – vetettem oda neki egyhangúan, majd leültem. Körülbelül egy megállót mehettünk így, szótlanul, amikor megszólaltam. - Castiel... - kezdtem, mire neve hallatán felém pillantott. Láttam rajta, hogy figyel, de szemét nem vette le az ablakról. - Mit kerestél azon a környéken? - próbáltam vele kommunikálni.
- Nincs sok közöd hozzá – jelentette ki. Elhúztam a számat. Nem tetszett, hogy ilyen elutasító lett, pedig én csak beszélgetni szerettem volna vele. Tudhattam volna, hogy ez nem az ő asztala. Én és az a hülye fejem!

Lassan szállingóztak lefelé az emberek. Elmélyülten figyeltem a leszállókat, amikor éreztem, hogy Castiel feláll az ülésből. Ránéztem, jobban mondva szegecses övével találtam szembe magamat, majd tekintetem felsiklott az arcára, ami szinte rezzenéstelen volt.
- Volnál szíves kiengedni? Leszállnék – forgatta meg szemeit unottan.
- Ja, persze. Izé...hogyne – makogtam, mint valami idióta. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam. Megnyomtam a gombolt, majd pár perc múlva meg is állt a busz a környékünkön. Castiel az első leszállók között volt én pedig próbáltam utat törni magamnak, hogy végre lejussak a buszról. Nagy nehezen sikerült is, de mire észbe kaptam, Castiel már sehol se volt. Hát ez pech! Lassan hazasétáltam, de meglepetésemre zárva volt a bejárati ajtó. Kikerestem a kulcsomat a táskámból, de nem nyílt ki az ajtó. Jó párszor megrángattam a kilincset, de semmi nem történt. Tárcsáztam Agatha néni számát, de nem vette fel. Hívtam Zanet is, de az övét bentről hallottam csörögni.
- Minek nekik telefon, ha soha nem veszik fel! - morogtam idegesen. Mérget tudtam volna venni rá, hogy Zane fent, a szobájában üvölteti a zenét és a hülyegyerek a kulcsot meg benne hagyta az ajtóban. Csak abban reménykedhettem, hogy észreveszi, hogy a húga kereste és vissza fog hívni.

Legalább fél óráig ücsörögtem a terasz szélén, amikor motorzúgásra lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet a hangra, de az erős napfény miatt szemellenzőnek kellett a tenyeremet használni, így alig láttam valamit.
A motor tulajdonosa leszállt a járműről, majd sisakkal a fején felém lépett. Körülbelül három méterre állt meg tőlem, majd levette a sisakot.
- Csá! – köszönt az vörös démon. Én csak néztem, hogy ez mi a fenét keres itt, de végül rájöttem: Zanehez jött.
- Helló – köszöntem neki, majd tovább fixíroztam a talajt, de nemsokára belelógott a képbe a tornacipője is. – Mi van? – néztem fel rá, amikor túl közel jött.
- Zane itthon van? – kérdezte túlságosan is illedelmesen. Nem nagyon érdekelt per pillanat Castiel csak az, hogy bejussak a házba.
- Bent van, de… - kezdtem, de már a kilincset markolta és megrántotta az ajtót. Értetlenül nézett rám, majd felröhögött.
- Kizártad magadat? – röhögött.
- Nem, az én idióta bátyám zárt ki! – morogtam. – Benne hagyta a kulcsot a zárban és a telefonját se veszi fel – rugdostam egy követ, miután felálltam.
- Hát az pech – nevetett tovább, majd a motorjához lépett. – Akkor én mentem is – indította be a motort, ami hangosan felbőgött.
- Várj már! – léptem a motor elé. – Komolyan itt akarsz hagyni? – kérdeztem.
- Mért, mit kéne tennem? – rántotta meg a vállát, mire én felháborodottan szólásra nyitottam a számat, de leintett. – Jól van… - hagyta rám, majd telefonjáért nyúlt és tárcsázni kezdett. Úgy ahogy sejtettem, Zene telefonja a nappaliban csörgött, mi pedig a motor zúgása mellett is hallottuk. – Na, látod! – emelte fel a telefont. – Nem veszi fel, szóval nekem nincs is több dolgom itt – ejtett meg egy gúnyos mosolyt felém.
- Nem hiszem el! Ezt az idiótát! – morogtam idegesen.
- Ez van – vette fel a sisakját. – Most pedig elállnál az útból, vagy szeretnéd, ha átmennék rajtad? –Még a bukósisak üvegén keresztül is láttam a gúnyos, lesajnáló mosolyt az arcán, amitől egy pillanatra elszomorodtam. Mért utál ennyire? Fel nem tudtam fogni a tényt, hogy az a srác, akibe úgy tűnt, hogy beleszerettem, ennyire utál.

Miután elhajtott én tovább ücsörögtem a terasz szélén. Végül úgy döntöttem, hogy nem ülök idekint. Elindultam, hogy kedvenc helyemre menjek, a parkba. Mivel még alig múlt dél, így nagyon kevesen jártak az utcákon. Csak pár idős nénike tipegett az utcán a töpszli kutyáját sétáltatva. Áthaladtam egy zebrán, pontosabban azon a zebrán, ahol pár hete a baleset történt. Ekkor eszembe jutott, hogy az óta meg se látogattam Démont. Már biztos, hogy felépült, legalábbis reméltem, hogy így volt. Az egész naptól elment a kedvem, így addig barangoltam a park belseje felé, hogy teljesen a kerítésig jutottam. Letelepedtem, majd a kavicsos földet piszkáltam. Komolyan, néha olyan vagyok, mint egy tíz éves gyerek.
Nemsokára kénytelen voltam más helyet nézni magamnak, ugyanis észrevettem, hogy a fa, ami alatt ücsörögtem egy hatalmas darázsfészeknek adott otthont. Egyből felpattantam, majd olyan gyorsan tűntem el, amilyen hamar érkeztem. Kirázott a hideg a gondolatól, hogy ilyen közel voltak hozzám azok a dögök. Végül nem csak a darazsak miatt remegtem. A szél egyre erősebben fújt, így kénytelen voltam hazaindulni. Kabátomon a cipzárt a nyakamig húztam fel, de még így is kellemetlen volt a hideg szél érintése. A házunk előtt megálltam, majd a teraszról kémleltem a tájat, ami az utca másik oldalán lévő házakból és egy szépen nyírt sövényből állt. Elvétve találtam pár fát is, amit most a szél tépázott.
Mikor be akartam menni egy kicsikét hátra hőköltem, ugyanis a bejárati ajtó tárva-nyitva volt. Belépve a meleg levegő miatt végig futott a hideg a hátamon, de utána átjárta testem minden porcikáját a jó érzés.
- Zane! – kiabáltam. – Akkora egy idióta vagy! Képes voltál kizárni! – ordítottam, ahogy egyre beljebb sétáltam, de bátyámat nem találtam sehol se. Egy váza hangos sikoltását hallottam meg, ahogy összetört a padlón. – Zane? – léptem beljebb, de bátyám helyett egy feketeruhás alakot pillantottam meg, aki a fiókok között kotorászott. Szám elé kaptam kezemet, de már túl késő volt. Észrevett.
- Nocsak-nocsak – fordult felém a sí maszkos alak. – Úgy tudtam, hogy ebben a házban jelenleg nem tartózkodik senki – mosolyodott el, majd felegyenesedett és felém kezdett közeledni.
- Ne, jöjjön közelebb! – kiáltottam ijedten. Los Angelesbe sok betörés történt, de még egyben sem volt részem. Azt hittem, hogy ez az ország biztonságos. Hát oltári nagyot tévedtem.  A felszólításomra se állt meg a betörő, így beszaladtam a konyhába és a pult mögé bújtam, de előtte egy jó nagy, éles kést vettem magamhoz. A fegyvertől egy kicsit megnyugodtam. Szerintem a lányok nagy része máris biztonságban érzi magát, ha van nála valami használható tárgy, amivel védekezhet. Nekem ez a kés tökéletesen megtette.

Körmömet rágva vártam, hogy esetleg bejön a konyhába a férfi, de nem történt semmi. Helyette úgy vettem ki a lépcső reccsenéseiből, hogy az emelet felé tartott. Mielőtt még azt hinnétek, hogy utána megyek, az eszembe se volt. Közlöm veletek, hogy nem szívesen halnék meg ilyen fiatalon. Szóval ott kuksoltam a konyhában és egyik kezembe a kést szorongattam, míg a másikkal tárcsáztam a rendőrség számát. Agatha néni meghagyta, hogy benne kell lennie és milyen igaza lett.
Nemsokára sikerült kapcsolatba lépnem velük. Azt mondták, hogy fél óra és kijönnek. Addig vigyázzak magamra, és ha a rabló el akarna szökni, tartóztassam fel.  Ennél a mondatnál kicsit… Na, jó! Nagyon csodálkoztam. Mi az, hogy egy tizenhét éves lány tartóztasson fel egy felnőtt férfit, aki valószínűleg nem aludni megy az edzőterembe? Abban reménykedtem, hogy nem akar lejönni az emeletről, de pechemre ez se jött be. A lépcső recsegve adta tudtomra, hogy bizony közeledik az ellenség. Forogtak az agyamban a kerekek, de végül nem jutottam semmire, csak arra, hogy meg kéne állítanom. Még a végén én leszek a hibás, ha nem kapják el a gaztevőt.

Ijedten a kést markolva léptem ki a nappaliba, ahol újra átnézte a fiókokat a férfi. Megfordult és épp indulni készült, amikor meglátott engem.
- Na, mi van? – nézett rám lesajnáló tekintettel, de nem érdekelt. – Állj el az utamból, kislány! Nem akarlak bántani… - morogta, majd ellökött, de olyan szerencsésen, hogy a kés véletlenül végigszakította a kabátját és egy vágást ejtett a vállán. Remek, ennyit arról, hogy békén hagy. – Te kis… - sziszegte, majd ép karjával megragadta a nyakamat és a falhoz szorított. Megpróbáltam lefejteni a kezét a nyakamról, de a hirtelen levegőhiány miatt még a kést is kiejtettem a kezemből, amit odébb rúgott.
- Engedjen el! – nyöszörögtem levegő után kapkodva, miközben ujjait próbáltam nyakamról eltávolítani. Mind hiába volt. Egyre erősebben szorította a nyakamat. Már kezdtem homályosan látni, de ekkor meghallottam egy autó zúgását, ami a ház előtt parkolt le. Hálát adtam volna Istennek, ha a rendőrök lettek volna azok. Féltem és kezdtem hallucinálni is, ugyanis egy alakot véltem felfedezni az ajtóban, aki felém közeledett. Lassított felvételben láttam az egész jelenetet, de már szinte az összes levegőm elfogyott, így csak foltokat és árnyakat láttam.
Hirtelen megszűnt a szorítás és én a földre zuhantam volna, ha az idegen nem kap le.
- Letty! – hallottam egy ismerős hangot, de nem tudtam beazonosítani. Egy utolsó segélykiáltást küldött agyam a testemnek, de mind hiába. Minden elsötétült, én pedig a sötétségbe zuhantam…