Egyre csak teltek a napok, de Castiel egy hét után se jött iskolába. Bátyámhoz se jött, így még csak azt se tudtam, hogy él-e vagy hal a srác. Nathaniel épp szónoklatot tartott az osztálynak, hogy ha bárki is lógni mer, annak következményei lesznek. Úgy látszik, hogy ez Castielt nem nagyon izgatta.
Fáradtam hallgattam Nath szavait, miközben elfeküdtem a padon. Végül szemeim lecsukódtak és a következő szünetig ki se nyitottam őket.
- Scarlett – hallottam meg egy lágy hangot, mely a nevemen szólított. - Ébredj fel – érintette meg vállamat, mire én kinyitotta a szememet. Lysander mosolygott rám a padom mellett.
- Mennyit aludtam? - kérdeztem riadtan. Lysander halkan elnevette magát ezen.
- Csak az első órát aludtad végig, de már kicsengettek. Gondoltam, hogy felébresztelek, nehogy bajba kerülj.
- Köszönöm, Lys – mosolyodtam el, majd összeszedtem a cuccaimat. Már egy hete ez ment. Nem tudtam koncentrálni az órákon. Folyamatosan elaludtam, vagy az ablakon bámultam kifelé. Lysanderrel együtt megindultunk a következő óránk helyszínéhez. Két óra nyugodt rajz. Végre ezeken az órákon elfelejthettem minden bűnöm, bajom. Miközben felfelé sétáltunk, halkan beszélgettünk. El se hinné az ember, de Lysander – annak ellenére, hogy nem sokat beszél – remek beszélgető partner volt.
- Fogalmam nincs, hogy mi lehet Castiellel... - kezdett bele Lys, mire én fájdalmasan sóhajtottam. Ő ezt észre is vette. - Te talán tudsz valamit róla? - állt meg a lépcső utolsó fokán.
- Nem – vágtam rá olyan sebesen, hogy még magam is meglepődtem ezen. - Ha a legjobb haverja nem tud róla semmit, akkor egy számára jelentéktelen lány mit is tudhatna róla? - nyögtem. Itt nem csak arra gondoltam, hogy nem tudom, hogy hol van, hanem, hogy szó szerint nem tudok róla egy árva kukkot se.
Ja. De. Mégis. Iszonyat jól csókol.
Gyorsan kiráztam gondolataimból azt az egoista majmot, majd vidáman Lysre mosolyogtam. - De mindegy is! Majd elő kerül. Nem igaz? - léptem be a terembe vidáman, majd meglátva Alexyék csoportját felcsillant a szemem. - Nem bánnád ha én most... - mutogattam Alexyék felé.
- Menj csak – mosolygott halványan, majd leült a helyére és jegyzetfüzetébe kezdett írogatni valamit. Csodáltam, hogy ma még nem hagyta el a kis füzetét.
Alexy Rosával, Irissel és Violával beszélgetett, de amint oda értem, hirtelen mindenkibe belé forrt a mondanivalója. Viola kipirult arcát elfordította, Rosa és Iris zavartan mosolyogtak, Alexy pedig a suliújságot szorongatta a kezében.
- Szia, Scarlett – mosolygott Alexy, majd az újságot a háta mögé rejtette.
- Sziasztok – léptem közelebb, majd furcsán néztem rájuk. - Mi a baj? Történt valami? - kérdeztem kissé bajjóslatúan. Nem tetszett, hogy így viselkedtek. Nem válaszoltak, csak lesütötték a szemüket. - Na, jó! Mi folyik itt? - kérdeztem, majd kikaptam a srác kezéből az újságot, de amit láttam... Meg se bírtam szólalni a döbbenettől. Újra és újra elolvastam a főcímet, majd a képre esett a tekintetem. Arra a képre. - Ez nem lehet igaz... – szorongattam az újságot továbbra is.
- Hé! Scarlett! - bökött meg Rosa. - Elmondhatnád, hogy mégis mért van a suliújság címoldalán a te képed, ahogy épp Castiellel csókolózol!
- Hát... - kezdtem bele halkan. Kíváncsian figyeltek, amitől én még jobban elszégyelltem magamat. Lassan elmeséltem nekik, hogy miért van most itt ez a kép. Csak tátott szájjal hallgattak, de végül a csendet Rosa törte meg.
- Nyugi, egy-két hétig ezen fognak rágódni, de ha jön valami más, akkor pikk-pakk elfelejtik ezt a kis... khm...csókot – kuncogott, mire én rosszallóan néztem rá. - Bocsika – nevetgélt a lány tovább. Lehet, hogy mások elfelejtik, de én soha nem leszek képes ezt elfelejteni. Soha!
Egész nap alig csináltam valamit. Amikor a folyosón elhaladtam, pár lány összesúgott a hátam mögött. Kelletlenül sóhajtottam, majd tovább haladtam. Végül a megmentő csengő jelezte, hogy végre hazamehetek. Vagyis jobban mondva mehetek dolgozni. Csigalassúsággal telt le a munkaidőm. Nem tudtam másra gondolni csak a csókra. Ennek hála sorozatban baltáztam el a rendeléseket. Az est fénypontja az volt, amikor szerencsésen leöntöttem az egyik vendéget.
- A fenébe! - morogtam. - Ne haragudj! - szabadkoztam továbbra is a fiatal srácnak, akinek az egész forró kávé a pulóverére és a nadrágjára ömlött. Láttam, hogy Elena és Sebastian a fejét fogta. Ben... Nos, ő teljes mértékben kiröhögött, amit Elena nem nézett jó szemmel, így oldalba bökte. Miközben én továbbra is a srác ruhájáról próbáltam letakarítani a kávét.
- Semmi baj – fogta meg a csuklómat, és mikor megszólalt felismertem a hangját. A kapucnit lassan levette a fejéről. - Tudom, hogy ügyetlen vagy – nevetett halkan, majd a szemembe nézett. - Örülök, hogy újra látlak, Letty – állt fel, majd engem is felállított.
- Viktor, te mit keresel itt? - kérdeztem teljesen ledöbbenve. Több hete nem láttam már, így most, hogy itt állt előttem, teljesen megrohantak az érzelmek.
- Párizsban vagyok egy üzleti úton, így még legalább fél évik itt fogok dekkolni apán üzlete miatt, de nem bánom, ha te is velem leszel – simította meg az arcomat.
- Figyelj, Viktor én... - kezdtem, de ujját ajkaimra helyezte, ezzel elhallgattatva.
- Ssss – halkult el hangja. - Mit szólnál ha ma este elmennénk egy párizsi vacsorára? Csak mi ketten. Te meg én. Átbeszélnénk a kapcsolatunkat és ha te is úgy érzed, akkor újrakezdhetnénk – mosolygott halványan. Ahogy hallgattam, számomra teljesen megszűnt a külvilág. Nem éreztem Viktor iránt már szerelmet, de soha nem fogom tudni eltörölni azt a vele töltött két évet, de nem is akartam.
- Rendben – motyogtam, majd a kis jegyzettömbömet szorongattam. - Viszont még egy óra van zárásik. Szóval én... - dadogtam, ami mindig megmosolyogtatta Viktort. Egy csókot nyomott a homlokomra, majd velem rendezte a számlát és kilépett a kávézóból. Hatalmasat sóhajtottam, majd visszasiettem Elenáékhoz.
- Scarlett, szerintem te most menj szépen haza, mert amit itt művelték az katasztrofális volt – csóválta a fejét. - Viszont holnap túlóráznod kell egy órát – magyarázta, majd végül elmosolyodott. Nem hozta fel Viktort, de láttam a szemében, hogy legszívesebben mindenről kifaggatna. - Na, menj már! - hessegetett le. Gyorsan elsiettem átöltözni, majd a hátsóbejáraton keresztül távoztam. A parkon keresztül mentem a kivilágított utcán, majd elhaladtam Castiel háza előtt is, ahol kénytelen voltam megállni. Az ablakokon világosság szűrődött ki. Késztetést éreztem, hogy bemenjek és meglátogassam Démont, de nem voltam biztos benne, hogy a gazdája örülni fog neki. Végül úgy döntöttem, hogy inkább nem zavarom meg a srác nyugalmát. Nemsokára hazaértem és Zane fogadott otthon.
- Hogyhogy ilyen hamar? - kérdezte felém se nézve.
- Azt inkább most hagyjuk – morogtam, majd felsiettem az emeletre és onnan kiabáltam lefelé. - Olyan két óra múlva elmentem itthonról! - kiabáltam, majd bezárkóztam a fürdőszobámba, így már nem hallottam, hogy Zane mit mondott.
Ide-oda rohangáltam a fürdőszoba és a saját szobám között. Alig találtam meg, amit kerestem, de végül nagy nehezen a szekrényem aljáról előhalásztam egy fekete dobozt. Nagyot dobbant a szívem, amikor újra a kezemben tartottam a halványkék ruhát. Felvettem, majd végignéztem magamon. A hátul csipkebetéttel tarkított ruha a térdem fölé ért, de hátul hosszított volt és a selymes anyag szinte a földig ért. Fekete magassarkúmat felkaptam, majd megigazítottam göndörre vasalt tincseimet és egy utolsó pillantást vetettem magamra, amikor csengettek.
- Zane! Kinyitnád? - kiabáltam le, majd egy nagyot sóhajtottam. A tükörből egy izgatott kék szempár nézett vissza rám, amit kissé furcsálltam. Nem kellett volna, hogy ideges legyek, de mégis az voltam. Lesiettem a lépcsőn, majd egy nem várt meglepetés fogadott.
- Azt ne mond, hogy a húgom képes veled elmenni bárhová is azok után? - Zane hangjából kihallottam a döbbenetet és a Viktor felé tanúsított megvetést is.
- Pedig most elviszem vacsorázni és nemsokára... - Amint meglátott abbahagyta mondanivalóját, majd inkább a lépcsőhöz lépett. - Gyönyörű vagy mint mindig – bókolt, mire én szokásomhoz híven elpirultam.
- Mehetünk? - néztem fel rá. Eléggé lazára vette ma estére a stílusát. Egy fekete, elegáns farmert vett fel, hozzá pedig egy kék inget. Egy fekete dzseki volt mindezek felett. Viktor bólintott, majd elindultunk az ajtóhoz, ahol Zane visszarántott.
- Komolyan elmész ezzel az alakkal, aki annyi fájdalmat okozott neked? - kérdezte hitetlenkedve, mire én kirántottam karom szorításából.
- Hazajövök, ha jónak látom – néztem rá szúrós szemekkel, majd nem törődve vele, Viktorral együtt kiléptünk a lakásból, majd a fekete BMW-vel elszáguldottunk.
A sötétített ablakon kémleltem ki a francia tájra, amely elmosódott a hatalmas sebességtől. Egy órája hagytuk el a házunkat, majd Párizs utcáin haladtunk végig, egészen az Eiffel toronyig. Elámultam a kivilágított épületen, majd a kocsi megállt, közvetlenül a közelében. Viktor kiszállt, majd sietve nekem is kinyitotta az ajtót.
- Remélem tetszik – karolta át a derekamat, mire én ránéztem.
- Viccelsz? Hiszen ez gyönyörű! - ámuldoztam tovább.
- Ez még csak a kezdet – mondta büszkén, majd egy ismeretlen férfihez vezetett, aki bekötötte a szememet.
- Viktor, ez mi? - ijedtem meg, majd karja után kaptam. Nem szólalt meg, ami még jobban feszélyezett. Éreztem, hogy beszállunk egy liftbe, mely felfelé kezdett haladni. Nemsokára megállt, de a szemkötő még mindig rajtam volt. Fülemet hegedű szó csapta meg, majd Viktor megállított és levette a kendőt a szememről. Ami a szeme elé tárult az csodálatos volt. Egész Párisz a lábaim előtt hevert. A kivilágított város gyönyörű volt, a fények száz színben játszottak a különféle épületek körül. Viszont ez még nem a hab volt a tortán. Csak egy kicsinyke teraszig kellett menni, követve a hegedűszót, máris egy kétszemélyes, gyertyafényes vacsora tárult szemeim elé.
- Ez csak egy csekély ajándék – mondta, majd mind a ketten helyet foglaltunk az asztalnál. Nemsokára kihozták az előételt.
- Hihetetlen vagy, mint mindig – nevettem halkan, majd a szemébe néztem. - Viszont biztos vagyok benne, hogy akarsz valamit. Na, mi lenne az? - tettettem a hülyét, mint aki nem tudná, hogy mit fog mondani.
- Szerintem te is tudod, hogy azt akarom, hogy mi újra egy pár legyünk... - Már nyitottam volna a számat, de tovább folytatta. - Engednéd, hogy befejezzem? - nézett rám türelmetlenül, mire bólintottam. - A költözésed volt az oka, hogy szétmentünk, de most, hogy itt vagyok talán van esély az újrakezdésre – nézett rám reménykedve. - Mit gondolsz? - kérdezte, miközben töltött mindkettőnknek egy kis francia vörösbort.
- Viktor... - kezdtem halkan. - Én világ életemben egy srácba voltam szerelmes és az te voltál... – itt felcsillantak a szemei. - De ez a külön töltött két hónap rádöbbentett, hogy már nem vagyok szerelmes, legalábbis beléd nem – tettem hozzá halkan. - Hidd el, hogy én is szerettem volna újrakezdeni, de elmúlt. - Torkom olyan száraz lett hirtelen, hogy muszáj voltam inni egy keveset.
- Scarlett, az alatt a két év alatt nem volt más az életemben csakis te és ez most sincs másképpen. - Viktor megpróbált a lelkiismeretemre hatni, de már nem tudott.
- Jobb ha nem áltatsz se engem, se magadat. Mind a ketten tudjuk, hogy az alatt a két év alatt alig töltöttünk együtt egy kis időt. Hosszú hetekre magamra hagytál és tudom, hogy többször is megcsaltál – mondtam ki a perdöntő szavakat, amiket soha nem hoztam fel neki két évig, mert annyira hittem benne és szerettem.
- Kicsim, ami volt elmúlt. Öntsünk tiszt vizet a pohárba és kezdjük újra – nyúlt át az asztalon és megfogta a kezemet, de én elrántottam.
- Nem lehet – hajtottam el fejemet.
- Nézd meg ezt a képet – nyújtott át nekem egy fotót. Mi voltunk rajta az első randinkon. Sokszor megnevettetett, így nem csodáltam, hogy ezen a képen önfeledten nevetek. Megmosolyogtatott a kép, mire Viktor belekezdett. - Emlékszel erre? Annyira boldog voltál, folyton nevettél. Kezdjük újra – szorította meg kezemet.
- Nem lehet – szajkóztam ugyan azt a két szót, de már magam se tudtam, hogy miért. Végül rájöttem. - Már mást szeretek – böktem ki, mire Viktor visszahúzta a kezét.
- Ki az? - emelte meg a hangját, mire én lehajtottam a fejemet. - Az egyik osztálytársad? - kérdezte, mire még jobban a földet kezdtem nézni. - Vagy úgy! Talán az a vörös? - Nem mondtam erre semmit. - A hallgatás beleegyezés – sóhajtotta, majd hirtelen lágyabb lett a hangja. - Nem hiszem el, hogy apám ellenségének fiába estél bele – fogta a fejét, mire ránéztem.
- Én... - nyitottam a számat, de nem jött rajta hang. - Kérlek, felejtsük el egymást.
- Még hogy felejtselek el! Pont most, mikor rájöttem, hogy ki miatt hagysz le? Nem! Nem engedem! - állt fel, mire én is felálltam. Láttam rajta, hogy majd' szétveti a düh, de nem tudtam, hogy miért.
- Viktor, inkább vigyél haza, kérlek – néztem rá bűntudatot érezve. Ő csak bólintott. Ennyit a csodálatos, romantikus vacsoráról.
Már a házunk előtt állt a fekete BMW, amikor Viktor kiszállt belőle és engem is kisegített.
- Még látjuk egymás, ebben biztos lehetsz – nézett rám elszánt tekintettel, amit jól ismertem. Csak intettem neki, majd sietve beléptem a házba és hangtalanul felmentem a szobámba. Az ablakból még láttam, ahogy elhajtott a sportautó, majd eltűnt az éjszakában.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
