A madarak csicsergésére ébredtem. A nap még nem világított be, így hunyorognom kellett, hogy lássak bármit is. Éreztem, hogy alattam megmozdult a talaj. Várjunk egy pillanatot! Igen, fejem eddig Castiel mellkasán pihent. Alig hittem el, de teljes testemmel a, még alvó srácon feküdtem. Belepirultam a közelségebe, éreztem, hogy arcom egyre vörösebb lesz. Annyira közel volt, hogy mikor levegőt vett, nyakamon éreztem a kifújt levegőt. Gyorsabban vert a szívem, ahogy alvó arcára pillantottam, pár kósza tincset kisimítottam a szeméből. Hirtelen nem tudtam, hogy hogyan is keljek fel, mert ne akartam, hogy felébredjen, de végül nem sokat kellett ezen törnöm a fejemet. A rendelő ajtaja kicsapódott, majd hangos kiáltozás csapta meg a fülemet, majd egy kislány sírását hallottam az utca felől. Castiel is felébredt a hangra, de olyan hévvel ült fel, hogy észre se vette, hogy én rajta feküdtem. Nem állt szándékomban a földre esni, így hirtelen belekapaszkodtam a srác dzsekijébe, majd magammal rántottam. Jól kezdődött a reggelem, mit ne mondjak...
Ezt egy meghitt és romantikus pillanatnak lehetett volna nevezni, ha mellettünk nem zokog keservesen egy kisgyerek. Castiel felettem támaszkodott én pedig szemeiből próbáltam kifürkészni, hogy mit is gondol most, de végül automatikusan mondtam ki, hogy én mit gondolok.
- Gyönyörűek a szemeid – motyogtam, mire ő elmosolyodott. Mire észbe kaptam, hogy ezt hangosan mondtam ki, egész arcom paradicsom színben pompázott. Castiel elnevette magát arcomat látva, majd lemászott rólam és felsegített. Végre láthattam, hogy mi folyik körülöttünk, ami nem épp szép látvány volt. Egy édesanya próbálta nyugtatni a kislányát, aki körülbelül nyolc éves lehetett.
- De mi lesz a cicával? - sírta a kislány.
- Emily, Kicsikém! A cicus remek kezekben van, biztos vagyok benne, hogy a doktornéni tud rajta segíteni – ölelte magához a lányt mire elmosolyodtam és kissé meghatódtam. Két éve sincs, hogy az én szüleim már nincsenek velem, de rettentően fájt a hiányuk. A fenébe már! Majdnem elsírtam volna magamat, ha a doki nem jelenik meg. Most az idegenekhez lépett, de ahogy figyeltem nem jó hírt közölt velük. Szegény kislány újra sírni kezdett, de anyja ölelő karjaiban vigaszt talált. Visszafordultam Castielhez, majd egy furcsa kérdéssel fordultam hozzá.
- Castiel... - néztem rá. - Van nálad pénz? - kérdeztem mosolyogva.
- Van. Mért, minek az neked? - kérdezte hitetlenkedve. Lábujjhegyre álltam, hogy valamennyire felérjem, de még így is le kellett, hogy hajoljon. Elsuttogtam neki a tervemet, mire ő kiakadt. - Mi vagyok én? Szeretetszolgálat? - emelte meg hangját, mire mindenki minket figyelt.
- Kérlek szépen... - kezdtem, de megakasztott.
- Mi hasznom van nekem ebből? - kérdezte türelmetlenül dobolva a lábával.
- Hát... - Itt úgy tettem, mintha gondolkodnék, de egyből rávágtam. - Egyszer meghálálom neked. Jó? - néztem rá mosolyogva. Castiel arcán egy gonosz mosoly suhant át, ami nem tetszett.
- Rendben, de egyszer majd kérni fogok tőled valamit. Kifogás nélkül teljesítened kell. Értve? - nézett rám, mire én semmit se sejtve, belementem. Most per pillanat nem számított semmi csak a tervem megvalósítása. Kezet ráztunk, majd odaadta a pénzt, mire én megörültem és elrikkantottam magamat.
- Imádlak! - csúszott ki a számon és halványan elpirultam.
- Mint mindenki más – legyintett, de mosolygott. - Menj már! Még mielőtt meggondolom magamat – morogta. Kiszaladtam az utcára, majd pár saroknyira megálltam egy nonstop boltnál. Reménykedtem benne, hogy nem hiába jöttem el idáig. A sorok között sétáltam és nemsokára megtaláltam, amit kerestem. Lekaptam a polcról és már indultam is fizetni.
Levegőt kapkodva értem vissza a rendelőbe. Szerencsére a kislány és anyukája ott ültek a váróteremben. Drága lesz az a kívánság, már előre tudtam, de nem érdekelt. Az aprót a zsebembe raktam, majd a váróba léptem. A nőhöz léptem, majd beszéltem vele. Először furcsállta, hogy megszólítottam, de utána mosolyogva szólt a bóbiskoló lányának, aki barna szemeit rám emelte.
- Köszönj a lánynak – unszolta lányát a nő.
- Szia, Emily vagyok. Téged, hogy hívnak? - kérdezte kíváncsian, mire én leguggoltam elé.
- Az én nevem Scarlett – mosolyogtam.
- És a barátodat, hogy hívják? - kérdezett tovább gyermeki hangon. Castielre emeltem szemeimet, majd sóhajtottam.
- Castielnek – mondtam, majd a lényegre tértem. - Emily, hallottam, hogy a kiscicád meghalt... - kezdtem, de a kislány szemébe könnyek gyűltek. Sietnem kellett. - Ezért hoztam neked valamit, hogy ne legyél szomorú – mutattam meg a kis, szürke cicaplüsst a lánykának. Egyből felvidult, majd anyjára nézett, aki bólintott. Elvette a játékot, majd megölelt.
- Köszönöm szépen – mosolygott, majd visszaült anyja mellé és a cicát ölelgette.
- Hálásan köszönöm – mondta halkan az anya, mire elmosolyodtam.
- Ne csak nekem köszönje, hanem annak a srácnak, ott – böktem Cast felé, majd hátraléptem és visszasétáltam Castielhet.
-Remélem, hogy most örülsz – morogta idegesen.
- Igen, mondhatni – halkult el a hangom. Pillanatnyi örömöm elszállt, amint rájöttem, hogy miért is vagyunk itt. Démon miatt. Az órára pillantottam és egy kisebb sokkot kaptam, amikor a műszer már fél hetet mutatott. Viszont nemsokára megnyugodtam, ugyanis ma szombat volt. Szerencsére. Mér mindig nem beszéltünk egymással, amit meg is értettem, de mégis rosszul esett. Csendben ültem a helyemen és gondolataimba merültem. Hogy min gondolkodtam? Egyszerű. Castielen és Viktoron.
Kómás fejjel néztem rá az órára, ami lassan fél nyolcat mutatott. Ajtó csukódott és a doktornő jött ki hozzánk. Castiel egyből felállt, én is követtem. Érezhető volt a feszültség a levegőben. Visszatartott levegővel figyeltem a doktornő minden szavát. Végül megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, de nem csak az enyémet. Castiel is megnyugodott.
- Bemehetnek hozzá – indult meg, mi pedig követtük. Elvezetett ahhoz a ketrechez, ahol Démon lábadozott. Szívem összeszorult a látványtól. Castielt figyeltem, aki a ketrec mellett állt és kutyáját bámulta. Pár perc múlva felém fordult, majd megszólalt.
- Kimennél? - mondta halkan.
- Tessék? - kérdeztem vissza, mert nem nagyon értettem.
- Azt mondtam menj ki! - csattant fel.
- Rendben – hajtottam le fejemet, majd magára hagytam. Visszaültem a padra, ahol eddig voltunk.
Láttam már ezt a fajta Castielt, ami mindig megrémített, de mégis vonzott egyszerre. Meg akartam fejteni, hogy ki is ő valójában. Egyszerűen nem értettem, hogy mit találok rajta vonzónak. Egész lényéhez vonzódtam hozzá és attól féltem, hogy menthetetlenül szerelmes leszek újra. Újra csalódni fogok, mint annak idején Viktorban is. Igen, Viktorban rengeteget csalódtam, de nem vettem észre, mert vak voltam a szerelemtől és a rózsaszín köd beborította az egész életemet. Viszont ez már nincs így. Az a pillanatnyi láng a bálon már régen kialudt, helyét valami más vette át, de még nem tudtam, hogy mi is az.
Castiel hangja térített magamhoz elmélkedésemből. Felpattantam, majd ránéztem.
- Mit keresel még itt? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. Magam se tudtam rá a választ.
- Hát... Én csak segíteni szeretnék neked – hajtottam le a fejemet. - De már megyek is. - Menekültem, de nem tudtam, hogy mi elől. Talán féltem, hogy ha tovább maradok vele, akkor elküld a fenébe. Már az utcán sétáltam, amikor utánam kiáltott.
- Várj már! - szaladt mellém én pedig értetlenül pislogtam rá. - Legalább engedd, hogy megköszönjem – mosolyodott el, de szemében valami furcsa fény csillogott. Arca egyre közelebb ért hozzá, majd már csak pár centi választotta el ajkainkat egymástól. Egy ismeretlen ház falához simultam miközben Castiel szenvedélyesen csókolt. Visszacsókoltam, de ekkor eljutott a tudatomig, hogy barátnője van. Ráadásul Deborah az.
- Várj! - toltam el magamtól. - Neked ott van Deborah. - Miközben beszéltem szaporán vettem a levegőt.
- Ne törődj most vele – csókolt újra meg. Végül engedtem neki, átkaroltam a nyakát és teljesen hozzá simultam. Soha nem vallottam volna be magamnak, hogy már régóta vágytam erre a bizonyos csókra. Castiel szakította meg elsőnek a csókot, de nem távolodott el tőlem. - Ez csak egy kis hála csók volt – jelentette ki hidegen, mire én nagy szemekkel pislogtam rá.
- Valóban? Ha férfi mentette volna meg Démon, akkor is megcsókoltad volna? - kérdeztem kuncogva, mire ő elfintorodott.
- Nem. Akkor meghívtam volna egy sörre – legyintett, majd gúnyosan rám nézett. - Esetleg jobb lett volna egy sör? - kérdezte halkan nevetve. Elfintorodtam. Nem voltam egy sör párt soha és nem most fogom megszeretni.
- Viszont egy reggelinek örülnék – néztem rá mosolyogva, de látva arcát csak legyintettem. Már nem érdekelt, hogy mi lesz a következménye tettemnek. Újra érezni akartam édes csókját. Lábujjhegyre álltam és most én csókoltam meg őt. Belemosolygott a csókba, majd viszonozta. Hosszú percekig így álltunk, mire egy kattanást hallottam. Cast ismét megszakította a csókunkat, majd mind ketten a hang irányába fordultunk. Egy kis srác volt az, kezében egy fényképezőgéppel.
- Ennek örülni fog Deborah – nevetett a kis srác.
- Luke, add ide a fényképezőgépet! - utasította a kis srácot, de az nem tágított.
- Egy frászt! Legalább most már a nővérem hinni fog nekem – nevetett fel ördögien. Én kétségbeesetten próbáltam menteni a menthetőt.
- Luke, kérlek, add ide a kamerát... - kértem, de rám kiabált.
- Te fogd be a szádat! Mindig is utáltalak! Viszont most tönkre foglak tenni téged – nevetett, majd elszaladt a bizonyítékot rejtő fényképezőgéppel.
- Castiel... - néztem kétségbeesetten a srácra. Nem is nagyon tudtam, hogy mitől tartottam. Talán Deborah haragjától és bosszújától? Valószínűleg igen. - Hol van most Deborah?
- Nálam. Jobb ha leállítjuk azt a kis taknyost, mielőtt bajt csinálna – mondta, majd gyors léptekkel megindult házuk felé én pedig követtem.
Idegesen siettem Castiel mellett, aki cseppet sem volt ideges. Már a ház bejáratánál tartottunk, amikor kivágódott az ajtó és Deborah rontott ki rajta, kezében a kamerával. Mikor meglátott olyan ideges lett, hogy felpofozott. A hirtelen jött ütéstől hátratántorodtam, majd a mellettem álló Castielnek estem. A srác megtartott, majd haragosan nézett barátnőjére.
- Te! - üvöltötte Deb. - Hogy volt képed megcsókolni őt? Mégis hogy volt pofád ehhez? - lóbálta meg előttem a gépet. Én arcomat fogtam, de nem szólaltam meg. - Nem mondasz semmit? Ugyan olyan ribanc vagy mint az összes többi, aki Castiel körül ólálkodik! - kiabálta tovább. Castiel ezt megelégelte, majd kivette Deborah kezéből a gépet.
- Deborah, ebből elég legyen! Tudod, hogy utálom, ha hisztizek. Mostanában egyre többet... - forgatta meg szemeit a srác.
- Hisztizek? Igen? - kapta fel a vizet újra a lány. - Talán nincs okom rá? Amióta Scarlett ideköltözött a városba te teljesen kifordultál magadból! - kiabálta. Én csak figyeltem a miattam kialakult veszekedést. Nem tudtam beleszólni ebbe most.
- Ehhez neki semmi köze sincs – mondta nyugodt hangnemben Cast. - Jobb lenne, ha inkább elmennél innét. Vidd a holmidat. Most! – utasította. Szemei olyan hidegek voltak, hogy még én is megborzongtam tőlük.
- Hogy aztán őt vihesd az ágyadba? - kérdezte egy ördögi mosollyal az arcán. - Tudom mire megy ki a játék, szóval elmegyek, de vissza fogok jönni – mondta, majd a kapu felé sietett. - A holmijaimért küldök valakit nemsokára – kacagott, majd eltűnt az öccsével együtt.
- Ez igaz? - kérdeztem remegő hangon, mire ő haragos tekintetével szinte átdöfte az arcomat. Viszont mikor ránézett piros arcomra megenyhültek arcvonásai.
- Gyere, borogasd be az arcodat – hárított, majd bement a házba. Most fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Ha más lenne a helyzet, akkor valószínű, hogy bemennék, de most... - Jössz már? - kiáltott ki, mit ha mi sem történt volna. Végül bementem, majd pár zsebkendőt kivettem a zsebemből és megkeresve a fürdőszobát, beborogattam az arcomat. Deborah aztán hatalmasat tud ütni. Gyerekként is képes volt a fiukat leverni a suliban.
Castiel a kanapén ült és a tévét nézte vagyis csak kapcsolgatta a a csatornákat, de végül morogva kikapcsolta azt. Mikor meglátott, felállt és közelebb jött hozzám. Végigsimított az arcomon, de én eltoltam magamtól kezét. Értetlenül, felemelt szemöldökkel nézett rám.
- Most mi van? - kérdezte.
- Semmi – fordítottam el a fejemet. Még mindig Deborah utolsó mondatán gondolkodtam, ami befészkelte magát a fejembe. Azt se tudtam, hogy mit keresek még itt ezek után.
- Akkor... - kezdett bele, majd újra arcomat simogatta. Közel jött hozzám, de én nem akartam eltávolodni tőle. Végül is már Deborah nem állt közöttünk, de mégis furcsálltam ezt a fajta érdeklődést a sráctól.
- Castiel... - kezdtem bele, de belém fojtotta a szót egy csókkal. Egyből elgyengültem. Éreztem, hogy egyre csak hátrálásra kényszerít, végül elértük a kanapét és pedig hátra estem. Castiel pedig egyenesen rám. - Castiel, állj! - toltam el magamtól. - Ezt nem kéne – csuklott el hangom. Tudom, hogy nem voltam elég hihető, de most csak erre futotta. Kimásztam alóla, majd sietős léptekkel megindultam az ajtó fejé. - Jobb ha most megyek inkább – motyogtam, majd kiléptem a csípős, őszi szélbe.
A szívem a torkomban dobogott. El se hittem, hogy képes voltam visszautasítani egy ilyen pasit, de mikor újra eszembe jutottak Deborah szavai... Jól döntöttem. Tudtam, hogy Castiel nem szeret, de én viszont biztos voltam benne, ha ez így folytatódik, akkor egyre jobban bele fogok szeretni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
