Eljött az október és ezzel együtt a hideg is. Miután meggyógyultam, egy hétig próbáltam Castiel közelébe férkőzni, de általában... Mit általában! Folyamatosan levegőnek nézett. Egyszerűen nem értettem, hogy mit vétettem ellene. Viszont nem adom fel. Ha törik, ha szakad, de beszélni fogok vele. Egy remek ötletem támadt, amivel biztos sikerem lesz.
A suli végeztével azonnal az alaksor felé igyekeztem. Benyitottam, és szerencsére nyitva volt. Bent nem volt senki, hisz' már rég vége volt a tanításnak. Hála Lysandernek tudtam, hogy ma próbájuk van, így gyors léptekkel leszaladtam a lépcsőn, majd az egyik hatalmas szekrénybe be is másztam. Még épp időben, mert pár perc múlva hangokat hallottam.
- Nem érdekel, hogy mit akar mondani! Hidegen hagy az egész csaj! - morogta egy ismerős hang, majd a tulajdonosa letrappolt a lépcsőn.
- Javíthatatlan vagy – sóhajtott egy másik hang. - Azt hiszem, hogy a teremben hagytam a jegyzetfüzetemet. Megyek és megkeresem, te addig hangold be a gitárt – mondta Lys, majd becsukta az ajtót és a zár kattant, ami Castiel figyelmét nem kerülte el.
- Lysander! Ha ez valami rossz vicc, akkor nem vagy vicces! - kiáltotta, majd megpróbált kimenni, de nem sikerült neki. - Hallod? Engedj ki különben... - Ezt a pillanatot tartottam megfelelőnek, hogy színre lépjek.
- Különben mi lesz? - kérdeztem, miután kiléptem a szekrényből. Castiel döbbent, de dühös arcával találtam szembe magamat.
- Te! - kiáltotta, majd felém lépett.
- Nyugi, csak beszélni szeretnék veled – emeltem fel kezeimet. - Volnál szíves meghallgatni? - kérdeztem reménykedve. Castiel sóhajtott, majd leült egy székre.
- Essünk túl rajta – nyögte miközben szemeit forgatta.
- Mért viselkedsz úgy, mintha eget rengető bűnt követtem volna el? - kérdeztem, miközben a pótkulcsot forgattam az ujjaim között.
- Még kérded? - háborgott. - Elég, hogy ismered azt a szemetet – fintorgott.
- Viktor nem olyan – védtem meg exemet.
- Valóban? - állt fel. - Mióta ismered?
- Két éve... - hajtottam le a fejemet. „Most akkor ki kérdez kit?”
- És az alatt az idő alatt mégis mennyi időt szakított rád? Azt is kinézem belőle, hogy akkor is csörgött a telefonja – mosolygott gúnyosan. Na, ekkor felment bennem a pumpa és ideges lettem.
- Semmi közöd nincs a magánéletemhez! Ahhoz, meg aztán pláne semmi! - kiabáltam, majd nagy levegőt vettem. Nem hagyhattam, hogy ez a tuskó felidegesítsen.
- Majd lesz – nevetett halkan.
- Mond még egyszer és kitekerem a nyakadat! - sziszegtem idegesen. Nos, ez volt természetem rossz oldala. Ha valaki felidegesít, akkor csak sokára tudok lenyugodni. Tombolok, őrjöngök általában, de nem sokára lenyugszom, már ha nem húznak fel újra. Castiel felállt, majd olyan közel jött hozzám, hogy éreztem parfümjének illatát. Ajkai csak pár centire voltak az enyéimtől. Nem kellett volna, csak egy kicsit előrehajolnom, hogy megcsókolhassam. Pedig mennyire szerettem volna!
Az a pár másodperc szinte örökkévalóságnak tűnt számomra. Ami pedig ez után történt, arra nem számítottam. Az a mocsok egy pillanat alatt kivette a kezemből a pótkulcsot, de szemeit nem vette le rólam.
- Nyertem – hangzott az önelégült válasz. Én csak tátogni tudtam ezen. Az ajtót kinyitva visszanézett rám. Elmosolyodott, de ez nem gúnyos, lenéző mosoly volt, hanem kedves. Már, amennyire ő tud egyáltalán az lenni. - Egész délután itt akarsz ülni?
- Tessék? - néztem rá értetlenül, mire ő mosolyogva a szemeit forgatta.
- Gyere már! - lépett ki az alagsorból, én pedig gyorsan utána szaladtam.
- Figyelj, Castiel... - kezdtem bele halkan, és mikor már rám figyelt a vörös hajú srác, nagy meglepetésemre valaki a nevemen szólított.
- Scarlett! - kiabálta Nathaniel. Felé fordultam, és nagy szemekkel pislogtam rá. - Beszélhetünk?
- Hát... - néztem hol Castielre, hol Nathanielre. Előbbi türelmetlenül dobolt a lábával. Nem akartam Nathanielt megbántani, de egyszerűen nem tudtam otthagyni Castielt most, hogy kibékültünk. Már, ha egyáltalán az elmúlt perceket annak lehetett nevezni.
- Jössz vagy maradsz? - kérdezte türelmetlenül Castiel.
- Ne haragudj Nathaniel, de én most megyek – néztem rá bocsánatkérően, majd Castiel mellett megindultam az udvar felé. A friss, őszi levegőből egy hatalmasat szippantottam. Ahogy a szürke égboltra tekintettem Nathaniel csalódott arca villant be, amit gyorsan el is hessegettem. A cigiző srácra pillantottam és nem tudtam nem elmosolyodni. Ajkaira tévedt tekintetem, ahogy a gomolygó füst száll ki belőle. „Csak pár centire voltam tőlük nemrég. Pár centi és enyéimen érezhettem volna őket.”
De miket beszélek én itt össze-vissza, hisz' én nem érzek iránta semmit. Vagy igen?
Elmélkedésemből Castiel hangja térített észhez és akkor jöttem rá, hogy telibe őt bámultam.
- Mit bámulsz? - fújta ki a füstöt. - Van valami az arcomon? - kérdezte ijedtséget színlelve, miközben arcához kapott. Csak megráztam a fejemet erre.
- Akkor most már szent a béke? - álltam elé. Ő eltaposta a cigicsikket, majd rám nézett.
- Tekintve, hogy nem akarok még egy ilyen beszélgetésen túlesni... Igen. - Hatalmas mosoly terült el az arcomon. Nem tudtam, hogy minek is örültem annyira. - De... - emelte fel mutatóujját. - Ez nem azt jelenti, hogy barátok vagyunk – jelentette ki komoly arccal, mire mosolyom alább hagyott. Fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet, majd belekezdtem.
- Rendben – mosolyodtam el. - Akkor viszlát jövő héten Castiel – intettem neki, majd kiléptem a suli kapuján.
Hazafelé ballagtam, már félig besötétedett. Ahogy áthaladtam egyik, másik zebrán, mögöttem hangosan dudált egy autó, majd fékcsikorgást hallottam és egy tompa puffanást. Azonnal hátrafordultam, hogy megnézzem mi volt a hang forrása, de amit láttam... Nem kellett volna visszanéznem. Egy nagy állat – vélhetőleg kutya – feküdt az úttest közepén. Vére úgy folyt szét az aszfalton, mintha kötelessége lenne. A látványtól ijedtemben szám elé kaptam a kezemet. A gázoló kiszállt az autóból, majd megszemlélve a még élő állatot, csak félre rúgta. Visszaszállt a kocsijába, majd elhajtott. A sötét, lámpátlan utcarészen csak a kutya fájdalmas hörgését lehetett hallani. Visszatérve a sokkból, azonnal az állathoz siettem, de akkor belém csapott a felismerés.
- Édes Istenem! Démon! - kaptam a szám elé, majd levettem kabátomat és a vérző állatot abba tekertem bele. A vérzés nem akart elállni én pedig kétségbeesetten próbáltam segíteni az állaton. Véres, remegő kézzel tárcsáztam a tudakozó számát, akik pillanatokon belül megadták az állatorvos számát. Amíg a doktorra vártam, pulóveremet is a kutya sebéhez tapasztottam, de sajna már nem volt mit levennem. A körülöttem lévő vértócsa egyre nagyobb lett. Démon hörgése elhalkult, de nem szűnt meg. - Nem adhatod fel! Mit fog kezdeni nélküled a gazdád? - kérdeztem kétségbeesetten. Már a könnyeim is eleredtek, annyira féltem. Tudtam, hogy ha Démon elpusztul, akkor Castiel össze fog roppanni. Annyit már régen tudtam a rockerről, hogy ez a kutya a családja, a mindene, az élete.
Ekkor egy autó gördült le az út szélére és kiszállt belőle két termetes férfi, akik egy hordágyat hoztak. Démon mellé léptek, majd se szó, se beszéd nélkül berakták a furgonba, majd egy női hang szólított meg.
- A Kisasszony telefonált? - én csak hangtalanul bólintottam, majd felálltam és a két férfi után beszálltam a furgon hátuljába. Nem sokkal ez után, már a rendelőben voltunk. Én nem mehettem utánuk, így várnom kellett. A mosdóban megmostam arcom és kezem, de a vér emlékét nem tudtam lemosni magamról. Nadrágom kiszakadt, néhol már a vér is megszáradt rajta. Kezem remegett és még mindig féltem, ahogy az órára pillantottam elszörnyülködve láttam, hogy már hét óra elmúlt. Zane már kétszer keresett, kereszt anyu pedig háromszor. Tárcsáztam Agatha néném számát, majd megnyugtattam, hogy nincs bajom, de egy kicsit később megyek haza. Zanet is felhívtam, de tőle elkértem valamit. Castiel telefonszámát kértem, amit azonnal tárcsáztam is.
- Halló? - szólt bele a srác.
- Castiel... én vagyok az, Scarlett... - kezdtem, de belém fojtotta a szót.
- Mit akarsz? Honnan tudod a számomat? - kérdezte idegesen. - Nem érek rá, Démon eltűnt... szóval, ha megbocsátasz... - már épp le akarta tenni a telefont, de megállítottam.
- Pont ezért hívlak – akadtam meg. - Démont... Démont elütötték és itt vagyok vele az állatorvosi rendelőben – már szinte sírtam a telefonban. - Gyere ide! - utasítottam zokogva, mire ő kinyomta a telefont.
Leültem egy padra és megpróbáltam lenyugtatni magamat. Hiába, hogy nem az én kutyám, de ha valakit, legyen az ember vagy állat, így sorsára hagynak, összeszorul a szívem. Már legalább egy órája nem jött ki senki, mire én kezdtem bepánikolni. Egy motor bőgése térített magamhoz, majd Castiel lépett be az ajtón.
- Hol van? - kérdezte minden nélkül, mire én ránéztem. Nem nyújthattam szép látványt, döbbent arckifejezése mindent elárult.
- Oda vitték be – mutattam az ajtóra. - De már egy órája nem jöttek ki onnét... - hajtottam le a fejemet, majd észre vettem, hogy hajam vége piroslik a vértől. Ijedten álltam fel, majd előre simítottam hajamat. Castiel eddig valószínűleg bele se gondolt, hogy mi lehet Démonnal, de most...
- Az az Ő vére? - Csak bólintani tudtam, majd elindultam, hogy kimossam hajamból a mocskot. Pont akkor értem ki, amikor a doktor nő Castiellel beszélt.
- Ön a tulajdonos? - kérdezte a nő.
- Igen. Mi van a kutyámmal? - kérdezte Cast, mire én mellé léptem. Nem érdekelt, hogy mit fog szólni hozzá, de megszorítottam a karját. Csak sóhajtott egyet és figyelt.
- Az a helyzet, hogy többszőrösen eltört a bordája, belsővérzése is van és egy életmentő műtéten esett át percekkel ezelőtt. Állapota még mindig kritikus, és életveszélyben van, de ha ez a kis hölgy nem állítja el a helyszínen a vérzést, akkor már elvérzett volna a kutyus – tájékoztatott az orvos. - Itt maradnak éjszakára?
Castiel és én egyszerre bólintottunk, mire a nő elmosolyodott. Nem tudom, hogy mit hitt, de szemeiből melegség áradt felénk. - Rendben, akkor hozatok Önöknek takarókat – mosolygott, majd eltűnt az ajtó mögött.
Azok a percek óráknak tűntek, amíg vártuk a további információkat. Nem szóltunk egymáshoz, csak figyeltünk. Telefonom rezgése térített újra magamhoz. Zane hívott.
- Hol a fenében vagy? Már este tíz óra van! - kiabálta a telefonba. - Azonnal gyere haza!
- Zane, én most nem mehetek haza... Itt vagyok Castiellel az állatorvosnál... A kutyáját elütötték és... - kezdtem, de Zane belevágott.
- Micsoda? Figyelj, érted megyek...
- Nem kell. Itt maradok vele – mondta halkan, mire bátyám csak sóhajtott.
- Rendben van. Vigyázz magadra és Rá is – tette le a telefont.
Castiel fel alá járkált, mire én felálltam és megállítottam.
- Hagyj békén! - taszított el idegesen, mire én a földre estem. Ijedten néztem fel rá. Egy lépéssel mellettem termet, majd leguggolt mellém. - Bocs, Scarlett, csak ideges vagyok – szabadkozott, amit sose szokott. Felsegített, majd leült egy padra.
- Tudom, nincs semmi baj – ültem le mellé, majd térdén pihenő kezére tettem az enyémet. Felemelte szemöldökét és már épp húzta volna el a kezét, de nem engedtem.
- Hagyd, hogy itt legyek melletted – suttogtam halkan, majd megszorítottam a kezét. Horkantott egyet, de nem válaszolt. Hosszú csend telepedett ránk, majd az óra elütötte az éjfélt is. Egyikünk se tudott aludni, amit nem is csodáltam. Viszont én egyre laposabbakat pislogtam mikor már hajnali kettő óra volt, nem bírtam nyitva tartani a szememet, se megtartani a fejemet. Castiel vállának dőltem, de mielőtt még elaludtam volna, elmotyogtam pár szót neki.
- Ne haragudj... - csukódtak le a szemeim, majd halk szuszogásom jelezte a srácnak, hogy elaludtam. Éreztem, hogy Castiel átöleli a vállamat, majd egyenletes légzése jelezte, hogy megnyugodott. Hamarosan ő is elaludt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
