Hosszan csókolt, de kénytelen voltam eltolni magamtól. Ahogy arany szín szemeibe néztem valami olyasmit éreztem, amit nem kellett volna. Határozottan tudtam, hogy ez az érzés egyáltalán nem hasonlít arra, amit régen éreztem. Sminkem elfolyt a szakadó esőben, ruhám testemre tapadt, hajam pedig arcomra. Viktor értetlenül nézett rám, de én nem tudtam megszólalni.
- Baj van? - kérdezte, miközben derekamon pihentette egyik kezét.
- Se...Semmi – nyeltem egyet, majd hosszan megöleltem. Éreztem, ahogy viszonozza az ölelésemet, így a bent tartott levegőt végre kiereszthettem. Legalább öt percig így ölelkeztünk, amikor a hátam mögött az iskola zúgolódni kezdett. Viktor felnézett, majd a leskelődők felé fordított engem is. Köztük volt Rosa és Leight, de még Castiel is, viszont Deborah nélkül. Nathanielt véltem felfedezni a tömegben, aki szomorú szemekkel nézett rám. „Vajon mennyit látott?”
Oda akartam menni, de Viktor visszarántott.
- Hé, Scarlett! Ugye nem akarsz itt hagyni? - kérdezte tőlem felvont szemöldökkel, mire én felváltva néztem a két srácra. Egyre csak szállingóztak elfelé a diákok, aminek nagyon örültem. Talán ez lehetett az, ami elindította az eseményeket. Castiel félre lökött pár kellemetlenkedő srácot, majd dühös tekintettel Viktorra nézett. Nem is volt időm válaszolni a kérdésre, csak sodródtam az árral.
- Mi a francot keresel te itt, és mi közöd van hozzá? - kérdezte indulatosan, majd meglökte Viktort.
- Szerintem nem sok közöd van ehhez, de megsúgom, hogy a barátnőm volt – mosolyodott el Viktor, mire melegség töltötte el a szívemet. Nem tagadott le.
- Rohadtul nem érdekel, hogy mit csinálsz vele, de jobb ha elhúzod innen a seggedet! – sziszegte Castiel, mire én közéjük álltam.
- Nem tudom, hogy milyen kapcsolatban álltok egymással, de nem kell a balhé! - Ezt leginkább Castielnek szántam, mert tudtam, hogy Viktor nem verekszik.
- Ne avatkozz bele! - morogta Castiel és csuklómnál fogva odébb húzott, Viktortól távolabb.
- Te meg ne érj hozzá! - kiáltotta Viktor, majd meglökte Castielt. Kezdtem kétségbe esni, mert hátrapillantva már nem láttam senkit se, aki segíthetett volna.
- Elég legyen!! - kiáltottam hangosan, mire mind a ketten rám néztek. - Fejezzétek be! Vagy ha nem megy, akkor intézzétek el normálisan! Mos pedig halljam, mi ez a nagy ellenségeskedés? - kérdeztem csípőre tett kézzel. Viktor mellém lépett és átölelt, mire Castiel morogva fintorgott.
- Sajnálom, hogy így alakult Letty, de én jobb ha megyek. - Homlokon csókolt, majd megszorította a kezemet, majd kisétált a kapun és beszállt egy fekete autóba aztán elhajtott. Azonnal utána rohantam, vagyis csak szerettem volna, de egy erős kéz csuklómat szorította és visszarántott. Castiel mellkasának ütköztem, melyet most vizes ruha takart.
- Hagyd elmenni azt a semmire kellőt – morogta tovább, mire én könnyes szemmel ránéztem.
- Engedj el! - kiáltottam, majd kirántottam csuklómat a kezéből, ami hangosan roppant egyet, de nem érdekelt. - Mi közöd van neked ahhoz, hogy utána megyek-e vagy sem? Szerintem semmi! Soha nem fogom neked megbocsájtani, hogy nem engedtél utána! - vágtam a fejéhez mindent, ami bennem volt. Viktor visszatérte felkavart, de az még jobban, hogy most lehet, hogy végleg kilépett az életemből.
- Ch! Nem is kell megbocsájtanod – köpte, majd ellépett tőlem.
- Egy szemét alak vagy, aki csak tönkre teszi mások életét! - kiabáltam tovább.
- Álljon meg a menet, kislány! Semmit nem tudsz rólam az ég adta világon! Rohadtul semmit! - emelte most már ő is fel a hangját. Nem mondtam erre semmit, csak hangosan szuszogtam és próbáltam lenyugodni. Végiggondoltam minden szavamat, majd rájöttem, hogy nem Castiel a hibás, hanem én. Lehajtottam a fejemet, majd hangtalanul sírni kezdtem, csak vállam rázkódása jelezte tettemet.
- Sajnálom, én nem akartam a fejedhez vágni ezeket – néztem rá, majd letöröltem könnyeimet, bár a szakadó esőben felesleges volt.
- Már megtetted – morogta, majd visszaindult a tornaterembe. Utána szaladtam, majd karjánál fogva megállítottam.
- Várj! - szorítottam meg karját. Visszafordult, majd felemelt szemöldökkel nézett rám.
- Mi van? Esetleg szeretnél még valamit a fejemhez vágni? - nézett rám gúnyos és megvető tekintettel, mire kirázott a hideg és lelkiismeret furdalásom volt.
- Kérlek szépen, ne haragudj – néztem rá kérlelően, mire ő elrántotta karját. Újra a tornaterem felé indult. - Castiel! - kiáltottam, de ő nem nézett vissza. Ott maradtam az udvaron teljesen egyedül.
A sötét utcákon barangoltam a szakadó esőben. Ennél jobb már nem is lehetett volna. Viktor elment és összevesztem Castiellel, amit nem akartam. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az új életem sokkalta jobb lesz, de tévedett. Ha Viktort nem is találom meg, de Castiellel beszélnem kell minél előbb. A suliba már nem akartam visszamenni, így hazafelé indultam. Pocsékul éreztem magamat és hiába törtem a fejemet, hogy hogyan legyen tovább, egyszerűen nem ment. A parkon keresztül sétáltam, majd leültem arra a padra, ahol először találkoztam Castiellel. Visszagondoltam rá és automatikusan elmosolyodtam.
Legalább negyed órát ültem a padon, nem érdekelt, hogy beteg leszek, csak egyedül akartam lenni.
Prüszkölve álltam fel, majd végül hazasétáltam. Becsaptam magam mögött az ajtót, ami fel is verte az alvókat. Zane ásítva mászott le a lépcsőn.
- Végre, hogy megjöttél, már... - kezdte volna, de mikor meglátott, torkára forrt a szó. - Te, hogy nézel ki? - nézett rám kikerekedett szemekkel. Én eddig bírtam ki. Most, hogy hazaértem, már semmi sem állíthatta meg könnyeimet. Zokogva bátyámhoz szaladtam, aki átölelt. Teljesen eláztattam ruháját, de nem érdekelt.
- Viktor vissza jött... és Castiel pedig... - sírtam, de nem tudtam befejezni a mondatot. Ott álltam, teljesen tehetetlenül. Nem tudtam, hogy mit érzek, hisz' Viktor volt az, aki egész idáig eljött értem csak, hogy lásson. Castiel viszont csak megbántani tud és ott van neki Deborah. Három hét elteltével azt éreztem, hogy nem közömbös számomra a vörös srác.
- Micsoda? - tolt el magától Zane. - Mit keres itt az a semmire kellő? - kérdezte idegesen. Szavai annyira ismerősen csengettek, hisz' Castiel is ilyenekkel illette Viktort.
- Ne kezd te is! - förmedtem rá, majd a lépcső felé indultam.
- Ugye nem fogsz visszamenni hozzá? - nyúlt csuklóm után.
- Nem tudom... - hajtottam le fejemet, majd felszaladtam a szobámba és bezárkóztam. Vizes ruháimat levettem és forró vízzel lezuhanyoztam. Végül álomba sírtam magamat.
Már négy nap telt el a báli incidens óta és én itt nyomom az ágyat betegen. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet a szakadó esőben vigasztalódni. Már mindegy. Köhögve keltem ki az ágyból, de bár ne tettem volna. Megszédültem, de szerencsére megkapaszkodtam az ajtófélfába. Melegem volt, de nemsokára majd' megfagytam. A fürdőszobai tükör elé álltam és arcomat megmostam, majd megszemléltem karikás szemeimet. Gyönyörű, mit ne mondjak! A melómat is ki tudja, hogy mennyi időre, de le kellett, hogy mondjam. Éljen a nátha!
Levánszorogtam a konyhába, ahol Agatha néni aggódó arcával álltam szemben.
- Kicsikém, megmondtam, hogy maradj ágyban – mondta, majd megfogta homlokomat. - De hisz' te lázas vagy! - ijedt meg, majd azonnal a szobám felé terelt. - Most azonnal visszafekszel az ágyadba! Nincs vita!
- De én... - kezdtem volna, de visszadugott az ágyba, így esélyem se volt.
- Hozok neked egy kis levest, addig maradj itt – simította végig arcomat egy kedves mosoly kíséretében.
Miután levesemmel végeztem, nemsokára csengettek. Rosalya volt az. Biztos a házit hozta megint. Benyitott, majd újra elszörnyedt a látványomtól, mint eddig minden nap, amikor meglátogatott. A házit lerakta az íróasztalra, majd leült az ágy szélére.
- Eddig nem akartam kérdezni, de most már muszáj! Ki volt az a jóképű srác a bálon, aki megcsókolt? - érdeklődött csillogó szemekkel. Sóhajtottam egyet, majd elmeséltem neki mindent.
- Viktor Silverman... - kezdtem bele, de Rosa felkiáltott.
- Az a Viktor Silverman? Robert Silverman fia? Nem hiszem el! Te komolyan a világszerte ismert üzletember fiával kavarsz? - kérdezte ujjongva.
- Nem kavarok vele – hajtottam le a fejemet. - Két éve találkoztam vele egy rendezvényen, ahová édesanyám is hivatalos volt. Egyből felfigyelt rám. Sokat beszélgettünk, de az üzleti utak miatt kevés időt tudtunk együtt tölteni – sóhajtva néztem Rosára, majd folytattam. - Végül két év után ott kellett, hogy hagyjam őt. Majd' megszakadt a szívem, de nem volt mit tenni. Két év után szakítottunk – fejeztem be, de már a sírás kerülgetett. - Most pedig itt van Castiel, aki... - kezdtem volna bele, de hirtelen abbahagytam.
- Castiel? - nézett rám kérdőn barátnőm. Csak megráztam a fejemet. Nem akartam folytatni csak túl akartam lenni ezen. Elfelejteni a múltat és újra kezdeni. Rosa közelebb ült hozzám, majd átölelt és csitítani próbált.
- Ssss. Nem lesz semmi baj. Meglásd! - tolt le magától, majd mosolyra húzta a száját. - Gyógyulj meg mihamarabb és gyere suliba – állt fel, majd órájára nézett. - Jaj! Ne haragudj, de nekem sietnem kell. Leightnek segítek a butikban. Rohanok! - ölelt meg, majd kiviharzott a szobából. Eldöntöttem, hogy helyre hozom ezt az egészet. Bekapcsoltam a laptopot, majd felkerestem a Silverman vállalat honlapját. Azonnal tárcsázni kezdtem az ottani telefonszámot. Kicsengett, majd egy női hang szólalt meg a vonal túlsó feléről.
- Itt a Silverman vállalat titkárnője. Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok! Én Scarlett Black vagyok és Viktor Silvermannal szeretnék beszélni.
- Sajnálom, de az Úr épp Franciaországban van, üzleti úton. Hagy neki valami üzenetet esetleg?
- Nem, de nekem sürgősen beszélnem kell Viktorral! - emeltem fel a hangomat.
- Na, de Kisasszony! Adja meg a tiszteletet az Úrnak! Ha nincs több mondanivalója, akkor le is tenném...
- Kérem, várjon! Csak annyit mondjon meg neki, hogy három nap múlva a kapu előtt várom, délután négy órakor. Tudni fogja, hogy hová jöjjön.
- Rendben van, Kisasszony – sóhajtotta a nő a telefonba, majd le is rakta.
Utálatos dolog a betegség, de nem volt mit tennem. Ha Viktorral akartam találkozni, akkor muszáj volt meggyógyulnom. Alig maradt időm átgondolni, hogy mit fogok neki mondani, de látnom kellett. Még mindig beteg voltam, de megpróbáltam összeszedni magamat és pár óráig elfelejteni ezt. Ahogy a találkahelyre sétáltam torkomban dobogott a szívem. Izgultam, hisz' mégiscsak Viktorról volt szó. Köhögve, de már nem lázasan elértem egy padhoz és onnan figyeltem, hátha megjelenik a fekete autó.
Nem sokkal négy után hajtott be a park elé az autó és Viktor szállt ki belőle. Fekete öltönyben még jobban nézett ki, mint általában. Gyorsan megráztam a fejemet, majd felálltam és mellé léptem. Mikor megpróbált megcsókolni én eltoltam magamtól.
- Figyelj, Viktor... Beszélnünk kell – nyeltem egyet. - Kettőnkről – néztem rá. Lehet, hogy sejtett valamit, mert beszélni kezdett.
- Letty, el se tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál, de a munkám... - sóhajtva beletúrt a hajába. - A munkám miatt nem engedhettem meg magamnak egy komolyabb kapcsolatot – nézett rám szomorú tekintettel.
- Én megértem és ha te is így gondolod, akkor itt és most legyen vége. - Hangom akadozott, alig bírtam kimondani a végszót. Fájt, hogy végleg vége, de úgy éreztem, hogy már kialudt a tűz kettőnk között. Hisz' a két év alatt alig láttam Viktort, de én feltétel nélkül megbíztam benne. Mindenki óvva intett tőle, hogy vigyázzak vele, de engem annyira elvakított a szerelem, hogy nem látom benne még most se a rosszat.
- Egy utolsó éjszakát... Ennyit kérek tőled utoljára – nézett rám szívdöglesztően, viszont az én fejemben megszólaltak a vészharangok.
- Viktor, én már nem... - kezdtem bele, de ő egy csókkal belém fojtotta a szót és a kocsi felé irányított.
- Kérlek, Letty – suttogta halkan.
- Nem lehet – toltam el magamtól, és ő vette a lapot. Ellépett mellőlem, majd megigazította nyakkendőjét.
- Sajnálom, remélem nem bántottalak meg. Tudod, hogy fontos vagy nekem – simított végig az arcomon.
- Tudom – szorítottam meg kezét. Ekkor Viktor telefonja kezdett csörögni, ami félbeszakította ezt a romantikus pillanatot. Sóhajtottam egyet, majd elléptem mellőle. Mindig ez történik, napjában háromszor is vagy többször. Felvette a telefont, de nemsokára le is tette.
- Nekem mennem kell – hadarta, majd homlokon csókolt, de még visszafordult. - Barátok? - nézett rám.
- Barátok – mosolyodtam el, de nem lehetett nem észre venni szemeiben azt a jól ismert csillogást. Remélem semmi őrültséget nem csinál.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
