El se hittem, de túl éltem a készülődés első hetét. Nem értettem, hogy mért pont így állította össze a csapatot Mr. Faraize. Azt megértem, hogy Lysander felelősség teljes és, hogy rá lehet bízni egy ekkora feladatot, de hogy a többiek.
Miközben ezen gondolkodtam egy nagy dobozt vittem a tornaterembe, ami tele volt színes égőkkel. A helyszínen már Lysander várt. Épp rendezgette a meglévő cuccokat mikor odaértem.
- Lysander – álltam meg vélhetőleg előtte, majd pár pillanat múlva megszabadított a súlytól és a doboz már nála volt. - Castiel és Amber hol vannak? - kérdeztem körbepillantva a tornateremben.
- Castiel cigizni van, Amber pedig... - itt a srác mintha megakadt volna. - Igazából nem tudom, de nem is nagyon érdekel, majd vissza fog jönni – mondta, miközben az égőket pakolgatta.
Kínos csend telepedett ránk, amit Amber hangja tört meg.
- Na, kész vagytok már? - kérdezte csípőre tett kézzel, miközben rágóját rágta.
- Amber... - kezdte Lysander nyugodt hangnemben, én pedig csak figyeltem. - Ha volnál szíves segíteni, akkor hamarabb végeznénk – nézett a lányra. Tekintélyt parancsoló volt, ahogy ott állt.
- Rendben, akkor segítek. Hozok nektek létrát, aztán felejtsetek el engem – morogta, majd kiviharzott a tornateremből. Nemsokára egy izmos sráccal lépett be, akinél ott volt a létra. - Nem gondoltátok komolyan, hogy egyedül idecipelem ezt? - mutatott a létrára felháborodottan, mire én csak sóhajtottam. Az idegen srác odaadta a létrát, majd el is tűnt.
- Esetleg felmásznál? - nézett rám Lysander, hisz' Ambernek nem sok hasznát vettük most.
- Hát, én... - kezdtem volna bele, de egy hang arra késztetett, hogy befejezzem mondandómat.
- Nem fog felmászni oda – mutatott a létra tetejére, mire én felé kaptam tekintetemet. - Tériszonyos – gúnyolódott Castiel.
- Akkor majd... - kezdte Lysander.
- Menni fog! - jelentettem ki határozottan, majd a létrához léptem. - Csak tartsátok a létrát – kértem őket, mire Castiel elutasítóan feltartotta kezeit, miszerint ő ugyan nem segít. Távolabb állt és figyelt. Lysander megrázta a fejét és fejével biccentett felém.
- Fogom a létrát, te csak mássz fel – mosolygott biztatóan, majd kissé nehézkesen, de feljutottam a létra tetejére. Nem féltem, hisz' tudtam, hogy Lysander megtartja az ingadozó szerkezetet. Magam se értettem, hogy hogyan lehet három hét után megbízni valakiben, de nekem sikerült.
Egy probléma volt csak ezzel a dologgal, hogy Lysandernek el kellett engednie a létrát, hogy fel tudja nekem adni egyenként a világítást. A létra foka hatalmasat reccsent, ahogy óvatosan helyezkedtem rajta. Erősen kapaszkodtam, ez abból is látszott, hogy ujjbegyeim fehérek lettek.
- Nyugi, fogom a létrát – nyugtatott meg, majd haverjáért kiáltott. Castiel unottan figyelte, ahogy szerencsétlenkedek a létra tetején, de végül segített Lysandernek. Jobban mondva adogatta a felszerelést, mert a létrát még mindig nem volt hajlandó tartani. Néha-néha véletlen összeért az ujjunk, de nem kapta el, ahogy én se. Ujjai hidegek voltak, de mégis felmelegítettek ezek a kis érintések. Valószínű, hogy arcomra is kiült ez, amit le se tagadhattam volna. Castiel csak önelégülten vigyorgott, de egy szót se szólt. Tovább folytattuk a munkát, némán, és a végén Lysander segített lejönni a magasból.
- Végre... - nyújtózott egyet Cast, mire csak értetlenkedve néztem rá.
- Meg ne ártson – morogtam halkan, de meghallottam.
- Mi van? Örülj neki inkább, hogy nem ráztalak le a létráról – köpte.
- Repesek – forgattam meg szemeimet, de szám elé kaptam a kezemet. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a srác nagyon rossz hatással van rám. - Bo...Bocsánat – néztem rá, mire csak vetett rám egy gyűlölködő pillantást. Táskájával a vállán kilépett a tornateremből. Sejtettem, hogy már csak a bálon fogom látni. Már ha eljön. Lysander lemondóan sóhajtott, majd összeszedte cuccát.
- Ne is törődj vele, ő mindig ilyen – mosolygott halványan, majd megindult a főépület felé. - A bálon látjuk egymást – intett egyet, majd kilépett.
Én teljesen egyedül maradtam, hisz' Amber az után, hogy volt olyan rendes és elhozta nekünk a létrát, lelépett. Még három nap volt a bálig és mi szerencsére végeztünk a teendőinket. Ideje volt beszereznem a ruhámat.
-Előszedtem a pincérkedésből megtakarított pénzemet, de bárhogy számoltam, abból nem vehetek ruhát. Maradt a másik terv: Kölcsön kérünk Zanetől. Benyitottam bátyámhoz, aki épp bömböltette a zenét, de lehalkítottam, amint meglátott.
- Mondjad, húgi – nézett rám, majd hátát az ágytámlának vetette.
- Nem tudsz kölcsön adni egy kis pénzt? Báli ruhára kéne... - néztem rá reménykedve. Zane csak sóhajtott, de készségesen átadta a bankkártyáját. - Imádlak! - öleltem meg hirtelen, de úgy, hogy beverte a fejét.
- Azt viszont ne várd, hogy el is megyek veled – vakarta bevert fejét. - Kérd meg Agatha nénit. Most itthon van a hétvégén. Na, de most indulás, mielőtt meggondolom magamat. - Kitessékelt a szobából, mire én lementem a konyhába, ahol Agatha nénikém főzött.
- Agatha néni! - léptem mellé.
- Mit szeretnél, kicsikém? - kérdezte nagy mosollyal az arcán.
- Nem jönnél el velem a hétvégén báli ruhát venni?
- De, szívesen elmegyek. Csapunk egy klassz, csajos hétvégét! - örvendezett, miközben a fakanállal hadonászott.
- Hé! - nevettem, mikor összekente az arcomat, majd letöröltem. Úgy éreztem, hogy talán a nénikém tud segíteni a választásban, de az eszembe se jutott, hogy partner nélkül maradhatok...
Szerintem életemben nem láttam annyi ruhát, amennyit a pláza kirakataiban. A hétvége tele volt emberekkel, de nem is csodálkoztam, hisz' ez csak egy pláza és ráadásnak vége a sulinak. Agatha néni berántott egy üzletbe, ahol fel kellett kapnom az államat a sok ruha láttán. Az eladó kedvesen mosolygott ránk és segített kiválasztani a nekem megfelelő ruhát. Egy gyönyörű, türkizkék ruhát választottunk ki, ami elől rövid volt, de hátul hosszú volt, szinte a földig leért.
- Gyönyörű vagy, kicsikém! - hatódott meg keresztanyám, ahogy végignézett rajtam.
- Ugyan... - legyintettem, de szememet folyamatosan a tükörben álló önmagamon tartottam.
- Vétek lenne itt hagyni ezt a ruhát – állt fel, majd az eladóval beszélt pár mondatot, aki egy fekete, csipkés magassarkút hozott magával. Felpróbáltam és úgy éreztem magamat, mint egy igazi hercegnő. Agathaval a vásárlás után még beültünk egy hamburgerre, amit jóízűen el is fogyasztottam. Farkas éhes voltam. Mire hazaértünk már besötétedett, így leültem a gép egy kicsikét. Hirtelen egy valami nekicsapódott az ablaknak én pedig ijedtemben felugrottam. Ez van ha a bátyámmal horror maratont tartunk. Félve, de kinyitottam az ablakot, mire egy galamb repült be rajta. Nem is akármilyen galamb. A lábára volt erősítve egy összetekert papír. Megszabadítottam a madarat tőle, majd becsuktam az ablakot, hogy ne szállhasson el. Elolvastam az üzenetet, szinte fel se fogtam, amit olvastam.
- Elhívtak a bálba! - ugrottam rá az ágyamra, mire szegény madárka az éjjeli szekrényről egészen az ablakig repült, de ott megpihent. Előszedtem egy papírt és egy tollat, majd válaszoltam a galamb gazdájának. A madarat elengedtem, majd újfent az ágyamra vetődtem. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy pont Ő fog elhívni a bálba, hisz' alig beszéltem vele az elmúlt hetekben, csak annyit, amennyit a munka megkövetelt.
Boldogan mentem le vacsorázni és mivel arcomról nem lehetett letörölni a vigyort, az asztalnál úgy ültem, mint valami jól lakott óvodás. Kérdezték is, hogy mi ez a nagy vigyorgás, de lakat volt a számon. Felszaladtam a szobámba, majd még egyszer felpróbáltam a ruhámat. Holnap lesz a bál. A holnap változásokat hozhat majd, melyeket egy életre meg fogok jegyezni.
A bál napján fáradtan keltem ki az ágyamból és egész nap nem csináltam semmit. A kanapén henyéltem és a tévét bámultam, bár semmi érdekfeszítő műsor nem volt benne. Egyedül voltam itthon, így telefonomat a kezembe vettem és áthívtam Rosát és Irist. Sajnos Iris nem ért rá, de Rosalya húsz perc múlva már csengetett is. Rengetek filmet hozott, melyeket egytől egyig végignéztünk. Végül a bál is szóba jött.
- Na, és te kivel jössz a bálra? - kérdezte kíváncsian.
- Hát, az legyen az én titkom egyenlőre. Este megtudod- mosolyogtam sejtelmesen, majd a popcornt kezdtem eszegetni, miközben a film ment. Rosa durcásan nézett, rám, de nem sokáig.
- Képzeld, az Igazgató megengedte, hogy Leightet elhozzam a bálra! Hát nem nagyszerű? - tapsikolt örömében a lány.
- De, az – mosolyogtam, majd ránéztem az órára. Már hat óra is elmúlt. - Rosa, nem akarlak kidobni, de nem kellene készülni már a bálra? - mutattam az órára, mire a lány felpattant a kanapéról.
- Már ennyi az idő? - kérdezte ijedten, majd felvette csizmáját, ami nem kis ideig tartott. - A francba már ezzel a csizmával! - kiáltotta, de végül sikerült felvennie. - Majd a bálon találkozunk! - kiáltotta még gyorsan, majd pillanatokon belül egyedül találtam magamat. Mosolyogva megcsóválta a fejemet, majd felmentem készülődni. Este nyolcra kész kellett, hogy legyek, így csipkedtem magamat. Végül teljesen beosztottam az időmet. Az utolsó simításokat végeztem, amikor a telefonom csörögni kezdett. Épp a ruhámat vettem fel, így mire odaértem volna, már elhallgatott. Azon az elven voltam, ha olyan fontos, majd visszahív. Úgy is lett. Indulás előtt negyed órával ismételten csörgött. Felvettem, de kereszt anyu hangja recsegett, nem értettem egy szavát se és már indulnom kellett. Kinyomtam, majd lehalkítottam és táskámba süllyesztettem.
Lassan haladtam a kivilágított utcát. Rengeteg diákkal találkoztam és mindenki alkalomhoz illően öltözött. Útközben tekintetem megakadt egy páron, majd miután elhaladtak mellettem és felismertem őket, viszont ez szerencsére nem volt kölcsönös. Deborah és Castiel szinte fel se figyeltek rám, inkább egymással voltak elfoglalva. Kissé lemaradtam, hogy biztos legyek dolgomban. Pár perces késéssel, de megérkeztem a kapuhoz, ahol már Lysander várt rám. Mosolyogva intettem neki.
- Gyönyörű vagy – adott egy csókot a kézfejemre, majd karját nyújtotta. Mosolyogva belekaroltam, majd csatlakoztunk a tömeghez. Rájöhettetek, hogy ki is küldte a postagalambot tegnap.
A hatalmas tömeg közepén álltunk Lysanderrel, látszott rajta, hogy keres valakit.
- Lysander! - hallottam meg Castiel hangját, mire odafordultunk.
- Te? - nézett rám kikerekedett szemekkel Deborah.
- Igen, én vagyok. Ha tudni akarod, itt tanulok – forgattam a szemeimet. - Inkább azt mond meg, hogy Te mit keresel itt? - sziszegtem.
- Jaj, nem is mondtam... - kezdett bele. - Castiel meggyőzte, az igazgatónőt, hogy engedjen be engem is. Cserébe... - mondta volna, de Castiel belefolytatta a szót.
- Semmi közük hozzá! - morogta, mire Deborah ránézett.
- Ne haragudj, drágám – rebegtette meg pilláit, majd a sráccal együtt eltűntek a tömegben. Lysander eddig csöndben figyelte a beszélgetést.
- Megtisztelnél egy tánccal – nyújtotta kezét, amit elfogadtam. A táncparkettre néztem, ahol már javában táncoltak a bálozók, de amint meglátták Lysandert, hogy egy lányt, pontosabban engem vezet a parkettra, szétszéledtek. A zene csodálatosan szólt. Lysander könnyedén vezetett, így nem féltem, hogy esetleg a lábára lépek. Mindenki minket nézett, amit egyszerűen nem bírtam elviselni.
- Mindenki minket néz – nyeltem egy nagyot.
- Igen, tudom – suttogta, de nem álltunk meg. Tovább táncoltunk, egészen a szám végéig. Csodálatos érzés volt, ahogy becsukott szemmel keringőztünk a parkett közepén. Mikor elengedett, meghajolt, majd levezetett a tánctérről. Elhagyván azt, hatalmas tapsvihar tört ki, amibe egy kicsit bele is pirultam. - Hozok egy kis puncsot – ajánlotta fel, majd eltűnt a tömegben. Én kipirulva álltam egy darabig, de nemsokára rezegni kezdett a telefonom. Kihalásztam a táskámból, majd megnéztem az üzenetet. Ismeretlen számról írtak,amit furcsálltam. Azt írta, hogy menjek ki a suli udvarára. Rossz szokásom a kíváncsiság, így elindultam az udvar felé. Kint szakadt az eső, így megálltam az eresz alatt. Megint rezegni kezdett a telefonom.
- Gyere a kapuhoz – olvastam fel hangosan az SMS-t. Szemeimet forgatva, de kiléptem az esőre, ami nem épp kellemes érzés volt. Teljesen eláztam, de nem ez volt a legnagyobb gondom. Egy alak állt a kapunk kívül. - Ki maga? - kérdeztem.
- Nem ismersz fel? - fordult felém, mire ereimben megfagyott a vér. Az eddigi életemet hagytam Los Angelesben, de nem bántam. Egy dolgot viszont igen, hogy ŐT kellett ott hagynom. Közelebb jött hozzám, majd megérintette az arcomat. Megfogtam kezét, ami a hideg esőben melegséggel töltött el.
- Nem lehet, hogy te... - kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Most itt vagyok, és nem engedlek el – mondta, majd szenvedélyesen megcsókolt. Visszacsókoltam, majd egy könnycsepp buggyant ki szemem sarkából, ami lassan egyé vált a zuhogó esővel. Boldog voltam, hogy viszont láthatom őt, hogy újra érezhettem érintését és csókját, de már nem volt ugyan az, mint régen. Mikor szétváltak ajkain könnyes szemmel néztem rá, mire ő elmosolyodott.
- Annyira hiányoztál, Viktor – öleltem át nyakát, majd sírni kezdtem.
Viktor volt életem első szerelme még Los Angelesben. Fájt a szívem, hogy ott kellett hagynom őt, de úgy éreztem, hogy a szerelem, melyet iránta éreztem, lassan kialudt. Talán rosszul hittem?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
