Egy épkézláb mondatot nem beszéltünk egymással egész nap. Egy íróasztalnál dolgoztam végig, Nathainel pedig fogadta a furcsábbnál furcsább kérésekkel hozzá forduló diáksereget. Ahogy ezt néztem, önkénytelenül is elmosolyodtam. Hihetetlen, hogy ez a srác ennyire törődik az iskolájával. Bezzeg a régi sulimban ez még véletlenül se fordult meg a DÖK-ös fejében. Ahogy a papírokat rendezgettem a kezembe került egy mappa. Egy fekete hajú srác volt a képen, aki már szinte a szemével tudott volna ölni. A hajszín ellenére felismertem Castielt. Már épp a halom tetejére akartam rakni, amikor egy hatalmas csattanást hallottam és egy focilabda repült be az ablakon, egyenesen a papírhalom tetejére. Ezzel eddigi munkámat egyenlővé tette a semmivel. Ijedten kaptam a fejemet a hang forrása felé, majd a kitört ablak felé. Szinte az egész ablak darabokban hevert a terem padlóján. Nathaniel nem volt bent, így kikukucskáltam, hogy meglássam az ablaktörőt.
A közeli focipályáról láttam, amint az összes srác a tornaterem felé szaladt. Megráztam a fejemet, majd a labdát felvéve a földről kimentem a folyosóra.
- Mi volt ez a csattanás? - szaladt felém aggódva Nathaniel. Amint meglátta a labdát a kezemben, rosszallóan megrázta a fejét. - Már megint a focisták... - nyögte idegesen. - Te jól vagy? Nem sérültél meg? - kérdezte, majd elvette a labdát.
- Nem, én jól vagyok – mosolyodtam el. - Visszamegyek és rendet rakok... - fordultam az ajtó felé.
- Köszönöm, Scarlett – hálálkodott a srác nekem, majd a tornaterem felé indult. Belépve a romokban heverő terembe csak fogtam a fejemet. Papírok és törött üvegdarabok szanaszét. Ez a látvány minden más volt, csak épp rendezett nem. Felszedtem a papírokat, majd helyükre raktam. A portára indultam, ahol elirányítottam a takarítószertárhoz. Ott seprűt, lapátot és vödröt fogtam, majd rendet raktam a teremben. Teljesen büszke voltam magamra, de mikor ránéztem az órámra, akkor tudatosult bennem, hogy el fogok késni a munkából. Sietve írtam egy üzenetet Nathanielnek, majd kisiettem az iskolából.
Egy gyors mozdulattal bevágtam magam mögött a lakás ajtaját, majd fel és le szaladgáltam az emeleten, mert nem találtam a szekrényem kulcsát. Végül negyed óra keresés után megtaláltam az egyik farmerem zsebében. Remek! Legközelebb látható helyre teszem, hogy még véletlenül se hagyjam el!
A kávézó felé menet írtam egy üzit Zanenek, hogy dolgozni mentem. Negyed órás késéssel, de sikerült beérnem. Igaz ezt Elena nem nézte jó szemmel, viszont mihelyst elmagyaráztam neki a helyzetet csak legyintett. Teljes gőzzel a munkámra koncentráltam. Már negyed kilenckor azt éreztem, hogy leszakadnak a lábaim a helyükről, ugyanis Elena elfelejtett szólni, hogy erre az estére egy születésnapi zsúrt szerveztek be, így az egész kávézó tele volt kisgyerekekkel, akiknek természetesen mindig kellett valami.
- Ki vagyok – nyöszörögtem. - Nem akarnak még elmenni? - kérdeztem Sebastiantól, aki pár zsúrszendvicset pakolgatott a tálcára.
- Nyugi, záráskor elmennek – biztatott a srác, majd vállamra tette a kezét. - Gyere, ezt vidd ki addig – nyújtotta felém a teli tálcát, mire én nagy nehezen, de felálltam és mosolyogva megindultam a gyerekek felé. A szendvicsek pillanatok alatt eltűntek, amin én csak pislogni tudtam.
Az óra mutatója végre kilencet ütött én pedig segítettem a szülőknek az apró népet összeterelni, majd ajtót nyitottam nekik. Amint eltűnt a, még mindig zsivajgó sereg, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd a nyitva táblát is, ezzel tudtára adva a városnak, hogy mi bizony már zárva vagyunk. Viszont egyikünk se pihenhetett, ugyanis egy hatalmas rendetlenséggel találtuk szembe magunkat. Amíg a gyerekek itt voltak nem tűnt ilyen súlyosnak a helyzet. Röpke másfél órába tellett, mire végeztünk a takarítással. Mindent a helyére pakoltunk és a kávézó szebb volt, mint újkorában.
- Végre! - ült le egy székre Ben is. - Mehetünk haza! - lelkesedett fel, majd Sebastiant magával rángatva elment öltözni. Elena és én csak halkan nevettünk, majd mi is átöltöztünk. Bezártuk a kávézót, majd mindenki ment a maga útjára.
Mire hazaértem, már este tizenegy volt. Kikerekedett szemekkel figyeltem az órát, ahogy egyre csak telt az idő. Lezuhanyoztam, de majdnem a zuhany alatt aludtam el. Nem hittem volna, hogy ez gyerekzsúr ennyire ki tudja fárasztani az embert. Ráadásnak még tanulnom is kellett volna. Még annyira azért futotta az erőmből, hogy a házimat megcsináljam, de az is jó ideig eltartott és mire ágyba kerültem, már éjfél is elmúlt.
Reggel a suli kapujához érve megláttam Nathanielt és Melodyt, ahogy a belépő diákoknak papírlapokat osztogattak. Melody egy gyors mozdulattal az én kezembe is nyomott egyet, de ennél többre nem méltatott. Nathaniel elé állt, hogy engem még véletlenül se vegyen észre. Összeszűkült szemekkel figyeltem, ahogy a srác körül legyeskedik. Fejemet ingatva léptem be az udvarra, majd egy közeli padhoz sétáltam, hogy végre megnézhessem, hogy mit is nyomott a kezembe a lány. Elolvasva a főcímet egy kissé lesokkoltam. Egy bál ilyenkor? Na, ne! Nem is hittem a szememnek, csak amikor már legalább vagy harmadjára olvastam végig az egészet. Két hét múlva lesz egy bál, amit a mi osztályunk szervez. Na, ezzel semmi probléma nem lett volna, ha tudnék táncolni. Ráadásnak párban kellett megjelenni. Mégis kivel menjek, ha alig ismerek bárkit is ebben a hatalmas iskolában?
Ahogy magamban fortyogtam valaki elállta a fény útját, mire felnéztem. Castiel állt a paddal szembe, mögötte egy kicsivel Lysander állt és figyelte barátját.
- A padunkon ülsz – mondta a fel nem tett kérdésemre a választ.
- Parancsolsz? - kérdeztem vissza.
- Nem hiszem, hogy többször kellene megismételnem – nézett végig rajtam egy lenéző pillantással, majd rágyújtott. Lysander már épp állította volna meg haverját, mikor a vörös telibe az arcomba fújta a füstöt. Köhögve hadonásztam, hogy minél előbb kikerüljek a füstfelhőből.
- Castiel, ezt talán mégse... - kezdett bele a viktoriánus lovag, de én leintettem.
- Hagyd, Lysander – néztem mosolyogva az ezüst hajúra, majd vissza haverjára. - Tudod, a normális, kulturált emberek kérni szoktak – vetettem oda neki sziszegve, majd felálltam. - Szia, Lysander – intettem neki, majd egy nagy levegőt véve bementem a suli épületébe. Beléptem a mosdóba, majd mikor már jöttem volna ki, hangokra lettem figyelmes. Gyorsan magamra zártam az ajtót, majd hallgatózni kezdtem. Tudom, hogy ez egy etikátlan dolog, de most kivételt lehet tenni.
- Jaj, Amber – hallottam meg egy ismerős hangot. - Láttad, hogy az a kis új csitri hogy beszélt Castiellel?
- Igen, Li, nem vagyok vak – mondta Amber felháborodottan. - Nem is érdemes foglalkozni vele. A múltkor Dake hasznát se vettük, hisz' csak az első óráról hiányzott. Valaki kiengedte – morogta a lány. - Gyerünk csajok, induljunk.
Az ajtó csapódott és pedig kiengedtem az eddig bent tartott levegőt, majd kiléptem a fülkéből. Már nem volt kérdéses, hogy kik voltak akik becsukattak. De vajon miért?
Becsengettek, ami annyit jelentett, hogy ha nem sietek, akkor el fogok késni. Hangtalanul léptem a terembe, és hálát adtam, hogy a tanár késett. Elővettem a cuccomat és szorgosan tanulni kezdtem, ugyanis már napok óta egy könyvet se vettem a kezembe, azon kívül, hogy bepakoltam a táskámba. Nem sokáig kellett a könyv felett görnyednem, ugyanis az osztályfőnök kijelentette, hogy jobb ha csipkedjük magunkat. Tökéletes bált akart, amit mindenáron meg szeretett volna valósítani.
- Gyerekek! Csendet! - tapsolt a tanár. - Mindenkinek osztok ki feladatokat és azt jó lenne, ha a héten, de legkésőbb a bál hetére elvégeznék. Értettétek? - kérdezett vissza, mert a fél osztály vagy aludt, vagy beszélgetett a legrosszabb esetben hajat vasalt. Mr. Faraize megrázta a fejét, majd kiosztott mindenkinek egy listát. Ahogy végigolvastam a sorokat, elmosolyodtam. Személy szerint örültem ennek a feladatnak, bár lehet, hogy partnereim kevésbé. A világítás elrendezését kell kivitelezni Lysander, Castiel és Amber társaságában. Amber cseppet sem volt boldog, viszont mikor már nyitotta volna a száját valaki belefojtotta a szót.
- Mielőtt reklamálni támad kedved, közlöm veled, hogy ez nekem se lesz egy élvezet, szóval fogd be – nézett a szőkeségre Castiel, körülötte pedig mindenki csendben volt.
- Ki kérte a véleményedet? - vágott vissza Amber, de láttam az arcán, hogy a srác megnyilvánul szíven ütötte. Lehet, hogy ő...?
A tanár épp kezdte volna csitítani őket, de ez a kis szóváltás nem tartott csak fél percig. Mindenki a kiosztott feladatokat beszélte meg csak épp mi nem. Úgy viselkedtünk egymással, mintha a másik leprás lenne vagy fene tudja milyen fertőző betegséget hordozna. Felálltam és segélykérően Lysanderre pillantottam, aki barátságosan elmosolyodott, majd haverjához fordult. Nem tudom, hogy mit mondott neki, de a vörös fújtatott ugyan, de beadta a derekát.
- Csakhogy tisztában legyetek vele nem vállalok felelősséget senkiért – horkantott, majd felült a pad tetejére.
- Azt javaslom, hogy írjuk össze, hogy mire van szükségünk, majd egyenlően elosztjuk és beszerezzük – mondta Lys az eddig legjobb és egyetlen ötletet. Amber bólintott, majd táskájában kezdett kotorászni, végül pedig egy magazint kezdett olvasgatni. Még véletlenül sem akart részt venni a szervezésben.
- Felőlem – legyintett Castiel, mire Lysander csak sóhajtott. Látva, hogy a srácnak kell egy kis segítség, mellé léptem, majd ketten összeírtuk, hogy mire is van szükségünk.
Szinte az egész osztály a bált szervezte. Hihetetlen ez az iskola. Ezt a napot megkaptuk, mint szervező nap, így zavartalanul tehettük a dolgunkat. Mire délután lett túléltem pár kisebb vitát, amit Lysander nagyon jól kezelt.
- Remélem mindenki tudja a dolgát. - Amber felpillantott a magazinja mögül, majd elvette Lysander jegyzeteit és átolvasta. Megrántotta a vállát, jelezve, hogy neki édes mindegy csak szabadulhasson innét. Castiel is ugyan ezen az állásponton volt.
- Remek. Most már mehetek? - nézett barátjára kérdőn, mire az elmosolyodott és egy aprót biccentett. Amber és Castiel egyszerre léptek le, de egymás felé még küldtek egy-egy szikrázó pillantást.
- Ha szabad tudnom mi van ezek között? - kérdeztem az ott maradt sráctól.
- Hosszú történet... - sóhajtotta.
- Van időm – mosolyogtam, mire Lys csak megadóan sóhajtott. Elmesélt mindent, amit a két személyről tudni lehetett. Persze én szinte ittam minden szavát, amit nagyon kellemes volt hallgatni. Mikor rám nézett és egy másik világban jártam.
- Figyeltél te egyáltalán? - nézett rám kissé felháborodottan.
- Persze, figyeltem – mondtam gyorsan. Végül is igaz volt, figyeltem csak nem arra, amit mondott. - Szóval soha nem voltak jóban – vontam le a következtetést, de azt már nem mertem megemlíteni, hogy Amber esetleg érez valamit mást is a gyűlöleten kívül Castiel iránt.
Lysander összeszedte cuccát én pedig követtem példáját. Természetesen rajtunk kívül már nem volt bent senki se. Egy darabig, pontosabban a suli kapujáig együtt haladtam Lysanderrel, majd elköszöntünk egymástól. A kévéző felé vettem az irányt, hogy elkezdhessem a munkanapomat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
