Amint a ház kapujához értem egy pillanatig haboztam, majd benyitotta és felsétáltam a teraszra. Ideges voltam, hisz' nem tudtam neki mit mondani csak el kellett mennem hozzá. Pár percig tétován álltam az ajtóba. Többszöri elhatározás után megnyomtam a csengőt és mikor kinyílt az ajtó bennem megállt a vér a látványtól.
- Scharlett? - nézett rám értetlen arccal egy ismerős alak. Kiskorom óta ismertem az előttem álló lányt, de annál jobban gyűlöltem. Folyton piszkált és, ha visszavágtam ő azonnal adta a kis ártatlan angyalkát. Még a gondolatra is elfogott a düh.
- Mit keresel itt? - kérdeztem, hisz' nem nagyon értettem, hogy mit keresett Castielnél.
- Drága, Scharlett – mosolygott gúnyosan. - Ellentétben veled, nekem sikerült egy ilyen pasit kifognom. Igaz, Cast-cica? - nézett be a lakásba, mire a vörös srác kilépett mellé a teraszra. Ide oda járt a tekintetem közöttük és végre leesett, hogy mit is keres itt valójában ez a boszorka: Castielt.
- Mért nem maradtál Los Angelesben? - kérdeztem ismételten a lányt, Castielt pedig figyelembe se vettem.
- Álljon meg a menet! - állt közénk a srác. - Ti honnan ismeritek egymást? - nézett ránk kérdőn Castiel.
- Ó, szívem. Kis korunk óta a legjobb barátnők voltunk. Nem igaz Letty? - mosolygott gúnyosan, de ebből Castiel semmit sem látott. - Sajnos vissza kellett költözzek Los Angelesből, mert nem tudtam meglenni az én Cast-cicám nélkül – akaszkodott bele a srác nyakába a kis dög, majd mézes mázos szavakat suttogott a srác fülébe. Nem tudtam sokáig nézni, így inkább indulni készültem, de nagy meglepetésemre valaki megfogta a karomat és visszarántott.
- Miért is jöttél ide? - kérdezte Castiel, miközben a lány karjait lefejtette nyakáról. - Mindjárt megyek én is, addig várj meg odabent – utasította a barna hajú lányt, mire az nagy duzzogva, de bement.
- Én... - kezdtem, miközben a cipőm orrát fixíroztam. - Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled... De látom, hogy rosszkor jöttem - sétáltam le a teraszról, majd onnan néztem a srácra.
- Mért kérsz bocsánatot? - nézett le rám felvont szemöldökkel.
- Hát, csak azért, mert Zane azt mondta, hogy azért mentél el, mert én nem láttalak szívesen – néztem végül rá, majd vártam, hogy mit fog mondani erre.
- Nagyon nagy tévedésben vagy – morogta, mire felnéztem rá. - Egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek, mert úgy is tudom – mosolyodott el. - Szóval feleslegesen jöttél ide – mondta, majd visszasétált a házba, engem pedig ott hagyott a teraszon.
Hazafelé sétáltam és azon gondoltam, hogy most mit is rontottam el. Ahogy a parkon keresztül vágtam, egyszer csak valaki nekem jött. Pislogni se volt időm és már a földön találtam magamat.
- Ne haragudj! - szabadkozott „támadóm”, majd készségesen felsegített. - Nem ütötted meg magadat? - kérdezte, és zöld szemeiben aggódást véltem felfedezni. - Jaj, milyen modortalan vagyok... – vakarta tarkóját idétlenül mosolyogva. - ...Kentin vagyok, örvendek – nyújtotta kezét. Kezére pillantottam, majd kezet ráztam vele.
- Én Scharlett vagyok, de mi már találkoztunk korábban. Osztálytársak vagyunk – világosítottam fel a srácot, mire csak a homlokához kapott.
- Tényleg! Már emlékszem. Te vagy a mocis srác húga – rakta össze a sráca képet, mire elhúztam a számat.
- Igen – néztem zavartan a földet és ruhámról poroltam le a koszt.
- Esetleg meghívhatlak egy fagyira vagy valami másra? Ha már így neked mentem- mosolygott zavartan. Zöld szemeiben egy pillanatra elvesztem, majd miután újra beszédképesnek éreztem magamat, megszólaltam.
- Hát... igazából sietek, de szívesen elfogadom – mosolyogtam rá. Egészen színpatikus volt számomra Kentin és még helyes is volt. Az első benyomása alapján egy rendes sráccal volt dolgom.
- Remek – örült meg hirtelen, majd egy fagyis standhoz vezetett. Az árust korábban is láttam már itt árulni. - Na, mit szeretnél? Válasz nyugodtan – mosolygott, majd miután ő kiválasztotta, hogy mit kér, én egy picit tanácstalanul álltam.
- Annyi féle van, hogy nem tudok választani – mondtam, miközben a fagyikat néztem, hátha valamelyik integetni kezd, hogy őt válasszam.
- Majd én segítek – tette vállamra kezét, mire én egy kicsit elpirultam. - Szerintem a málnás túrókrém torta ízű az nagyon finom – mutatott rá másik kezével.
- Re...Rendben, akkor én egy olyat szeretnék – dadogtam, majd nemsokára megkaptam a tölcséremet is. Lassan sétáltunk a parkban és jókat beszélgettünk. Kentin sokszor megnevettetett és sok mindent megtudtam róla, ami kölcsönös volt. Annyira elbeszélgettük az időt, hogy már réges-régen besötétedett. Telefonom csörgésére lettem figyelmes. Zane keresett és biztos voltam benne, hogy nem épp jó hangulatában keresett. Idegesen csavargattam egyik hajtincsemet, mire Kentin kérdőn nézett rám.
- Nem veszed fel? - bökött a telefon felé, majd leült egy padra, én pedig megálltam mellette.
- De. - Felvettem a telefont, pár méterrel odébb sétáltam, de szerintem Kentin tisztán hallotta, hogy Zane hangját. Nekem is el kellett tartanom a telefont, hogy ne süketüljek meg. Mikor szabadkozni kezdtem egy gúnyos nevetést hallottam a háttérből. Egyből tudtam, hogy kié, így gyorsan kinyomtam a készüléket, majd zsebembe raktam.
- Menned kell, igaz? - nézett rám Kentin, majd felállt a padról és mellém állt. - Haza kísérjelek?
- Igen, azt megköszönném – néztem rá hálásan, majd lassan elindultunk hozzánk a kivilágított utcán.
Egész úton nem beszéltünk egymással, de nem volt kínos a csend, egészen addig, amíg a házunkhoz nem értünk. A kapuban már vártak rám. Igen, többen vártak. Zaneen kívül még Castiel is ott volt, mire kissé lelassítottam, de nem álltam meg. Mikor már nyitottam volna a számat Castiel megszólalt.
- Csak nem G. I. Joet látom? - tette szeme felé kezét, hogy jobban lásson, de szája szegletében egy gúnyos mosoly jelent meg.
- Menj el szemészetre, ha nem látsz – vágott vissza a katona fiú is, mire Zane és én csak pislogtunk. Úgy látszik, hogy Castielt nem csak Nathaniel utálja. A vörös srác csak megrántotta a vállát, majd felém fordult.
- Csak nem ezzel az alakkal töltötted a délutánt? - kérdezte enyhe undorral a hangjában.
- És ha igen, akkor mi közöd van hozzá? - vágtam vissza egyből, mert ideges lettem.
- Nocsak-nocsak – mosolyodott el Castiel. - A kis védtelen hugica nem is olyan védtelen? - mosolygott gúnyosan és a szemembe nézett. Nem sokáig álltam a tekintetét, így elkaptam szemeimet róla és a földet fürkésztem. - Sejtettem – fordult Zane felé. - Bocs, haver az előbbiért – mondta, mire Zane csak legyintett. Kezet fogtak, majd Castiel elszáguldott motorjával a sötétségbe.
Kentin úgy nézett a srác után, mint aki épp szemmel készül ölni. Óvatosan megérintettem a karját, ezzel is kizökkentve őt.
- Mi van? - nézett rám értetlenkedve, majd leesett neki. - Ja, Kentin vagyok. Scharlett osztálytársa – mutatkozott be bátyámnak.
- Zane Black – rázott kezet bátyám vele, majd rám nézett. - Letty, indulás befelé – fogta meg vállamat, majd befelé kezdett tolni. Alig volt időm elköszönni Kentintől, máris bent voltuk a nappaliban. Felkészültem az alapos fejmosásra, így leültem a kanapé szélére és végighallgattam Zanet.
Másnap reggel el se hittem, de megint iskola volt. Tegnap a fejmosás után már nem nagyon volt kedvem tanulni, pedig nem ártott volna. Kereszt anyu már megint nem volt otthon, Zane pedig ki tudja, hogy hol kóválygott. Össze kaptam magamat, majd elindultam a suliba. Befordultam a sarkon és azt vettem észre, hogy valaki követ. Gyorsabbra vettem lépteimet, majd mikor úgy éreztem, hogy már nincs senki a hátam mögött, hátranéztem. Megkönnyebbülésemre már nem volt ott egy árva lélek se. Lehet, hogy paranoiás lettem, de meg mertem volna esküdni arra, hogy valaki van mögöttem. Visszafordultam, majd egy elém ugró alak rögtönzött szívrohamot akart okozni nekem.
- Búúú! - kiáltotta el magát, mire én kis híján fenékre ültem.
- Alexy! - kapkodtam a levegőt. - Hallod, a szív bajt hoztad rám! Muszáj volt? - kérdeztem csípőre tett kézzel.
- Ne haragudj Scharlett, de ezt ne hagyhattam ki – vigyorgott a kékség, mire én csak megráztam a fejemet.
- Inkább menjünk, mielőtt lekéssük az első órát – indultam meg a suli fel Alexyvel. Út közben nagyon jókat nevettünk, de egy valami nekem kissé furcsa volt a sráccal kapcsolatban. Csöndben, gondolataimba merülve baktattam a srác mellett, mire az oldalba bökött.
- Még mindig haragszol? - kérdezte kiskutya szemekkel, mire elmosolyodtam.
- Dehogy haragszom rád. Senkire se tudnék – mosolyogtam, majd nem messze tőlünk megláttam Rosát és Lysander, ahogy egy nagy fa alatt beszélgettek. - Alexy, nem lenne baj, ha én most odamennék Rosáékhoz? - kérdeztem, mert nem akartam szegény srácot csak úgy otthagyni.
- Nem. Nekem úgyis meg kell keresnem Armint. - Alexy intett, majd besétált a suli épületébe, hogy megkeresse testvérét. Lassan odasétáltam Rosalya és Lysander mellé.
- Jó reggelt – köszöntem nekik, mire Rosa egyből mellém ugrott. Lysander csak biccentett egyet, de nem szólalt meg.
- Szia, Scharlett! - Hangja úgy csilingelt, mint valami kis csengő. - Alig vártam már, hogy begyere.
- Én is örülök, hogy látlak Rosalya – mosolyogtam halványan a lányra, majd Lysanderre néztem, aki elmerengve figyelte az udvaron beszélgető diákokat. Rosa karon ragadott, így nem sokáig figyelhettem a fiút. Egyenesen a teremig mentünk, ahol leültünk helyünkre, mert becsengettek.
Csendesen végigültem az első órát. Semmi extra nem történt, amin kissé csodálkoztam is, de nem bántam. Mikor kicsengettek nem szándékoztam elhagyni a termet és ezzel nem csak én voltam így. Egy lila hajú lány is e-képp tett. Azt hiszem, hogy Violának hívták. Arra gondoltam, hogy odamegyek egy kicsit hozzá. Mikor megálltam a padjánál, ő felpillantott és egyből rajzát takarta.
- Szi...Szia – köszönt még nálam is félénkebb hangon.
- Szia, az én nevem Scharlett – mutatkoztam be neki még egyszer, ha netalántán elfelejtette. - Mit rajzolsz?
- Viola vagyok – válaszolta halkan, majd mikor a rajzáról kérdeztem becsukta a füzetét, de tisztán láttam a kék tincseket a papíron. Arra gondoltam, hogy nagyon félénk ez a lány, így inkább elköszöntem tőle.
- Hát, örültem, hogy megismerhettelek. Szia – köszöntem el tőle, majd kiléptem a teremből. Ahhoz képest, hogy nem akartam. A folyosón sétálva rengeteg ember volt kit, szinte a fél iskola, bár nem ismertem őket. Elsétáltam a DÖK-ös terem előtt és azon filóztam, hogy benézzek-e, végül addig vacakoltam az ajtóba, míg az szabályosan az orromnak csapódott. Ez már úgy látszik bevett szokás ebben az iskolában. Mért nem lehet normálisan kinyitni azt az ajtót?
Ahogy a földön csücsültem és orromat masszíroztam valaki elkiáltotta magát.
- Ne haragudj! Megütötted magad? - lépett mellém egy fekete hajú srác és felsegített. Csak bólogatni tudtam, mert hülyén hangzott volna, ha orr hangon válaszolok neki. Nem sokára Alexy jött ki a folyosóra.
- Nem meg mondtam, hogy... - kezdett volna bele valamibe a srác, de mikor meglátta, hogy az orromat fogom, mellém lépett. - Minden oké Scharlett? - kérdezte tőle, majd mérgesen a hasonmásához fordult. - Igazán vigyázhattál volna egy kicsit! - morogta a kék hajú, majd megvizsgálta az orrom. - Az a legkevesebb, ha elviszed az iskoladokihoz – mondta Alexy, miközben kedvesen mosolygott rám. Szinte meg se bírtam szólalni, de már a folyosó végén voltunk a dokinál. Épp egy srác jött ki onnét, akinek volt pár sebtapasz a lábán, karján, arcán... szóval nagyjából mindenhol.
- Én Armin vagyok – mutatkozott be. - Még egyszer bocsi, hogy rád vágtam az ajtót – szabadkozott a srác.
- Semmi baj, megesik az ilyen – mosolyodtam el, mire az orrom fájni kezdett és felszisszentem. Amíg a dokira vártunk Armin elővette a PsP-jét és azzal kezdett el játszani. Sajnos nemsokára el kellett raknia, ugyanis a mi drága doktornőnk méltóztatott negyed óra után bejönni.
Kiderült, hogy semmi baja az orromnak, bár kaptam egy csini, sárga ragtapaszt, ami valljuk be, hogy nem épp az én színem. Armin, miután végeztünk elköszönt és már indult is, hogy újabb szintre emelje a kocka életét. Már el is felejtettem, hogy eredetileg Nathanielt akartam meglátogatni, így csak céltalanul bóklásztam a folyosón. Egy hang a hátam mögül rántott vissza a valóságba, majd hátrafordultam.
- Tessék? - néztem a három lányra, akik furcsán méregettek.
- Csaknem Nathanielhez indultál? - bökött a DÖK-ös terem felé Amber. - Nem ajánlom, hogy a bátyám közelébe menj. Oké? - nézett rám mosolyogva, amitől kirázott a hideg. - Amúgy az a sárga ragtapasz nem tünteti el a mitesszereket az orrodról – vihogott, majd szőke hajkoronáját hátradobta és tovább sétált a másik két lánnyal. Utánuk néztem, majd szinte figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetést, bekopogtam Nathaniekhez.
- Szabad! - hallottam meg a srác hangját. Benyitottam, majd mosolyogva néztem a srácra. - Te vagy az Scharlett? - nézett rám borostyán szemeivel. - Örülök, hogy itt vagy. Tudnál nekem segíteni? Melody megbetegedett, így kell valaki, aki helyettesíti erre a napra – mosolygott, miközben továbbra is az iratokat rendezgette.
- Persze. Szívesen segítek, csak mond meg miben – mosolyogtam halványan, majd az asztalhoz léptem. - Esetleg nézzem át ezeket a papírokat?
- Igen, az remek lenne – mondta, majd mellém lépett és elmagyarázta, hogy mit hogyan kell csinálni. Könnyen ment a papírmunka, hisz' csak egy egyszerű részében segédkeztem, ami mégis megkönnyítette Nathaniel munkáját.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
