Valahol, mélyen mindenki elátkozott ezen a bolygón. Kételyekbe, félelmekbe és magányba burkolódzik, csakhogy ne kelljen szembenéznie a csúfos igazsággal, a világ megannyi gyötrelmével. Ugyanis mindenki egy romlott életet él, de vannak akik falakat építenek maguk köré, mások álarc mögé bújnak. Ezek a tökéletesen gyáva emberek.
Misery is egy ilyen ember volt valaha, csakhogy neki felépítették a falakat, mellyel elzárták a külvilágtól és a magány sötét cellájába dugták, ahová a remény fénye nem hatolt át.

Sötét, borongós időre ébredtek a kis falu lakói. Az énekes madarak nem daloltál lágy éneküket, a táj teljesen elnémult. Csak egy szürke, szakadt ruhás lány állt az egyik fogadó ajtaja előtt és bebocsájtást szeretett volna kérni. Hosszú, fekete haja arcába lógott, ezzel is eltakarva vérvörös szemeit.
- Takarodj innét! - kiáltotta a fogadós, majd a fiatal lányt erősen a kemény földre taszította, majd bevágta a hatalmas faajtót, mely hangosan csapódott az ajtókeretnek. Misery miután felállt, térdei megremegtek, de nem rogyott össze. Nem engedhette meg, hogy régen meghalt szülei így lássák őt odafentről. Továbbsétált, de cipő lábán nem volt. Mintha az ég is megérezte volna a lány nyomorát, hatalmas égzengés kezdődött, mire Misery felnézett az égre. Arca tisztán látszódott. Fehér bőre olyan volt, mint a frissen esett hó. Szeme, mint a frissen kiontott vér színe. Szemeiben mérhetetlen szomorúság és fájdalom vegyült egyszerre, megalkotva ezzel a mostan Miseryt.

Eközben a fogadóval szemközti épületben egy jómódú nemes fia épp íróasztala fölé görnyedt, majd meghallva a kiáltozást az ablakhoz lépett. Szíve megfacsarodott a látványtól, amint a törékeny lány a köves útra esett. Tudta ki az a lány és régi emlékei újra felelevenedtek a látványától. Illatát újra orrában érezte, bőrének selymességét vélte újra érezni. Ezek mind illúziók voltak számára, mert rá kellett jönnie, hogy a lány soha nem fog emlékezni rá, és ennek így kellett lennie. A sors rendelte így, amit nem lehet megváltoztatni.

Szegény Misery feje felett összecsaptak a felhők. A vihar tombolt és a lány útja egy hatalmas szakadékhoz vezetett. Ezt látva a nemes férfi lovára pattant, majd megelőzve a bajt a szakadék széléhez vágtatott. A lány megrettent a nagy állat láttán, így a földre esett. A férfi leszállt a lóról, majd a szakadó esőben a lányhoz lépett. Meglátva rémült vörös tekintetét nem ért a lányhoz. Bántotta a tudat, hogy ezt az ő családja művelte. Ők tették ezt a gyenge teremtést ennyire kiszolgáltatottá és sebezhetővé.

Misery látva, hogy a férfi nem tágít mellőle, ruhája zsebéből egy kis fiolát vett elő, majd kinyitotta. Szájához emelte a mérget tartalmazó üvegcsét, de mielőtt még végezhetett volna magával, a férfi egy mozdulattal kivette a kezéből a kis üvegcsét és visszahelyezte rá a tetejét, gondolván, jobb ha magánál tartja. A lány könnyei megeredte, egyé váltak az esővel. Olyan sötétté vált az égbolt, hogy azt hihetné az ember, hogy már lement a Nap. Pedig nem. Misery végső elkeseredettségében egy tőrt vett elő ruhája alól, majd a szívéhez emelte. Végzetes csapást lett volna számára, ha szívébe döfi, de megint meghiúsult terve. Megmentője csuklójáért kapott, de a lány kirántotta kezét a szorításból. Dulakodni kezdtek a szakadék peremén. A férfi minduntalan próbálta megakadályozni a tragédiát, de mind hiába volt. Egy végzetes döfés és a lány mellkasába fúródott a tőr. Bíborvörös vére a világ hazug szürkesége között folydogált. Végigfolyt a férfi mellkasán, majd le a földre. Az esős talaj azonnal eltüntette a vér nyomát. Ezzel is méltó véget adva a lánynak.

Misery véres kezével még utoljára megérintette kedvese arcát.
- Emlékszem... Emlékszem minden veled töltött pillanatra, Kedvesem – köhögte, majd egy adag vér hagyta el ajkait. Keze lehanyatlott, szemei lecsukódtak. Utoljára a fal, mely emlékeit gátolta, leomlott. A férfi döbbenten tartotta karjaiban kedvese holtestét, majd térdre rogyott és férfihez nem méltó módon kezdett zokogni. Nem volt más választása. A lánnyal akart együtt lenni, ha csak a halálon túl is. A kis fiolát, melyet zsebébe rejtett most elővette. Tetejét levette, majd még utoljára a lány sápadt arcára tekintett.
- Várj meg a túlvilágon, Kedvesem – mondta a semmibe révedve, majd megitta a méreggel teli fiola tartalmát. Pár pillanat múlva köhögve esett össze. A lány mellé feküdt, kezüket összekulcsolta, majd lehunyta szemeit.

„Még a tragédiák is romantikusak, amikor veled vagyok. Beléd bolondultam abban a pillanatban, mikor tekintetünk először találkozott. Semmivé oszlatom a múltat, a jelent de még a jövőt is. Még az ártatlanul kacagó angyalok is szemlátomást démonná változhatnak. Zuhanjunk alá együtt a pokolba, miközben búcsút intünk ennek a világnak.

Amint összekulcsolt kezeink kihűlnek, végre tényleg eggyé válhatunk. Én majd dédelgetem a tested, melyben vér helyett méreg kering. A penge, mely mellkasodnak szegeződik, nem vehet el téged tőlem, míg a halál el nem választ.”