Nem érdekelt, hogy milyen következményekkel járhat, hogy eljöttem a büntetésről. Már nem. Csak otthon akartam lenni, és bezárkózni a szobámba, hogy senki se zavarjon.
Amikor hazaértem már indultam volna fel az emeletre, de Agatha néni megállított a lépcsőnél.
– Drágám, az igazgatónő tájékoztatott, hogy nem voltál bent az első órán. Tudom, hogy új környezetben vagy, meg minden, de ezt akkor sem kellett volna – szólt megrovóan a hangja, de szemei megértően csillogtak. – Most mit csináljak veled? Adjak büntetést, vagy mi? – kérdezte, mintha erre nekem kellene tudnom a választ.
– Nem tudom és ez most nem is érdekel – mondtam halkan, majd felléptem két lépcsőfokot. – De, ha meg akarsz büntetni, akkor csak tessék. Ez a nap ennél már csak jobb lehet – nyöszörögtem, mire kereszt anyám elkerekedett szemekkel nézett rám.
– Mi történt, Kicsikém? – kérdezte, miközben a vállamra rakta a kezét. Ránéztem, majd sóhajtottam. Vele mindent megbeszéltem, így a mai nap se volt titok keresztanyám számára. Elmondtam neki töviről hegyire, hogy mi volt ma. – Ha gondolod bemehetek, és átírathatlak egy másik suliba... – ajánlotta fel, de én tiltakozni kezdtem.
– Ne, ne! Nem szeretném, ha beleavatkoznál, majd én megoldom. Oké? – mondtam neki kétségbe esetten a suli váltást hallva, miközben egyre feljebb araszoltam a lépcsőn. Csak bólintott, majd visszament a nappaliba, így szem elől tévesztettem.
Fáradtan léptem be a szobámba, majd szabályosan becsaptam magam mögött az ajtót, amely szinte majd’ kiesett a keretből. Táskámat egy laza mozdulattal levágtam az íróasztal alá, majd elfeküdtem az ágyon és felhúztam a térdeimet. Ez az elmúlt egy hét lehet, hogy kicsit sok volt nekem, így hiába, hogy még alig múlt el három óra, lehunytam a szemeimet, majd bealudtam.
Arra ébredtem, hogy valami csikizte az orromat. Sejtettem, hogy ki az, így inkább nem nyitottam ki a szememet, helyette megszólaltam.
- Zane, hagyj békén! Aludni akarok! - mondtam bátyámnak, majd oldalamra fordultam és összehúztam magamat. Megint az orromat kezdte csikizni, valószínűleg egy tollat. Megelégeltem és egy pillanat alatt elkaptam a csuklóját. - Mondtam már, hogy alu... - förmedtem rá, de nem tudtam befejezni a mondatomat. Egy sötétszürke szempár nézett rám, eléggé közelről. Teljesen megfeledkeztem magamról, ugyanis még mindig a csuklóját szorongattam. Gyorsan elengedtem, majd felültem és szúrós tekintettel néztem vissza rá. - Mit keresel itt, Castiel? - kérdeztem idegesen. A srác csak felhúzott szemöldökkel nézett rám, de én álltam a tekintetét.
- Zanehez jöttem, de ő nincs itthon, szóval... - ült fel az ágyamra, majd a tollal karomat kezdte piszkálni. Azonnal elhúzódtam tőle és felpattantam az ágyról.
- Menj el! Most! - mutattam az ajtó felé, hogy távozzon. Egyáltalán nem voltam kíváncsi rá a történtek után. Szinte meg se mozdult, csak felsőtestét fordította felém. - Castiel! - szóltam erőteljesebb hangon hozzá, de rám se hederített. Mikor felállt és közelebb jött hozzám azonnal hátráltam. Azt akartam, hogy minél előbb eltűnjön a szobámból és ne jöjjön vissza. Szívem mégis valamiért hevesebben vert a kelleténél. Teljesen a falhoz szorított, ahonnan nem volt menekvés. Kezeivel a fejem két oldalán támaszkodott és vigyorgott. Olyan voltam, mint egy sarokba szorított vad, aki utolsó perceit éli ebben a pillanatba. Magas, erőteljes alakja úgy magasodott felém, mint egy áttörhetetlen fal a szabadságot jelentő kijárat fölé.
- Jól jegyezd meg, hogy én itt szívesen látott vendég vagyok. A keresztanyád is bír, szóval nem tudsz tőlem egykönnyen megszabadulni. - Lehelete nyakamat cirógatta, melytől megborzongtam. Térdeim egy pillanatra megremegtek. Nem értettem testem reakcióját, így valamit tennem kellett, hogy ne vegye észre pillanatnyi gyengeségemet. Erélyesen eltoltam magamtól, majd egy pillanat múlva már az ajtón kívül találta magát.
- Viszlát - integettem neki, majd megeresztettem felé egy gúnyos mosolyt és gyorsan kulcsra zártam az ajtót, a hátamat pedig nekivetettem a mellette lévő falnak. Szaporán vettem a levegőt és szívem úgy zakatolt, hogy azt hittem, hogy kilométerekkel arrébb is meghallják. Idegesített a tudat, hogy ezt váltotta ki belőlem ez a szemét alak, de nem tehettem róla.
Ott ültem a földön és az ablakomon néztem az időközben besötétedett égre.
Reggel hatalmasat ásítva ébredtem fel. Marha nagy mákom volt, hogy ma nem kellett suliba mennem, ugyanis szombatra ébredtem. Ránéztem a kis, digitális órámra, ami már fél tízet mutatott. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, majd felvettem halványkék köntösömet és papucsomat, majd levánszorogtam a lépcsőn. Ami lent fogadott arra egyáltalán nem számította. A döbbenet kiült az arcomra, majd helyét átvette a düh.
- Ez mi a fenét keres itt? - kérdeztem idegesen bátyámtól, majd a vörös srácra néztem, aki csak mosolyogva végigmért.
- Ne csináld már, Letty – nézett rám Zane olyan szemekkel, amiknek nem sok ideig tud ellenállni az ember lánya... Kivéve, ha az illető húga valaki. Megfogtam Zane karját, majd kihúztam a nappaliba.
- Mit keres itt? - kérdeztem újra.
- Jaj, húgocskám... - kezdett el magyarázkodni. Ismertem jól, akkor hívott Lettynek utoljára, ha akart valamit. - Az a helyzet, hogy Cast a hétvégére itt marad nálunk és... - folytatta volna, de én nem hagytam neki.
- Miii!! Nem, nem nem és NEM! – heves tiltakozásba kezdtem.
- De miért nem? - kérdezte értetlenkedve bátyám. Mivel nem akartam neki semmit se mondani, inkább beleegyeztem.
- Rendben – sóhajtottam, majd fújtatva visszamentem a konyhába. Nem hagyom neki, hogy kikészítsen. Én lakom itt, szóval én vagyok a főnök... Legalábbis azt hiszem. - Jó reggelt – köszöntem a – még mindig az asztalánál ülő – srácnak, aki csak biccentett. Elkezdtem reggelit csinálni magamnak, majd leültem vele szemben és enni kezdtem.
- Zavar, hogy itt vagyok? - kérdezte, de hangjában nem volt se gúny, se provokáció, csak egy szimpla kérdést tett fel.
- Nem, de nem értem, hogy miért akarsz itt maradni – piszkáltam a reggelimet a villámmal, de nem néztem a srácra. Lehet, hogy Castielt meglepte, hogy ilyen gyorsan megváltozott a hangulatom, mert hümmögni kezdett.
- Megpróbálsz megérteni, de nem megy, igaz? - nézett rám, mire én felemeltem fejemet. Már nem voltam dühös rá. Ahogy belenéztem szemeibe csak bólintani tudtam, mert teljesen megbabonázott. - Akkor ne tedd! - jelentette ki hidegen, majd felállt. Kisétált a konyhából, majd hallottam, hogy csapódott a bejárati ajtó, majd felbőgött egy motor hangja, ami elszáguldott.
A szobám ablakában ültem és az őszi naplementét figyeltem. Csodálatos látványt nyújtott, melyet Los Angelesben sűrűn láttam már, de valahogy a francia naplemente sokkal másabb érzéseket kavart fel bennem. Az ég aranybarnából vörössé vált, majd lassan véget ért ez a pár percnyi csodálatos jelenség. A nap arany sugarai hasonlítottak Nathaniel szemeire, aminek a helyét lassan átvette a vörös, mely Castiel vérvörös hajára emlékeztettek. Egész életemben nem gondoltam volna, hogy valaki így fel tudja kavarni nyugodt lelkem tengerét. Pedig most ez történt. Ismételtem belemerültem gondolataimba, amikor valaki kopogott az ajtón. Ijedten pillantottam oda.
- Sza..Szabad – mondtam halkan, majd figyeltem, ahogy nyitódik az ajtó és belép rajta bátyám. Azonnal megkönnyebbültem.
- Letty... - lépett be a szobámba, majd mellém lépett és leült velem szembe az ablakpárkányba. Pár percig csak nézett engem, majd végül megszólalt. - Figyu, ha valami gáz van, nekem nyugodtan elmondhatod. Remélem, hogy ezt tudod – nézett rám kék szemeivel. Természetes, fehér haja néhol belelógott szemébe, amit gyorsan ki is söpört onnan.
- Tudom – mondtam, majd nemes egyszerűséggel megöleltem testvéremet, amit soha nem tettem csak, ha tényleg szükségen volt rá. Ez is épp egy ilyen helyzet volt. Legalább öt percig így maradtunk, míg végül Zane eltolt magától és egy biztató mosolyt küldött felém.
- Gyere vacsorázni – mondta az ajtófélfának támaszkodva. - Keresztanya nincs itthon, szóval mi főztünk – nevetett, majd kilépett a szobából, ezzel magamra hagyva.
Nagy levegőt vettem, mikor a lépcső tetején álltam, majd lementem a konyhába. A két srác már az asztalnál ült. Valószínű, hogy rám vártak.
- Hali - köszöntem, majd leültem megszokott helyemre, ami a bátyám mellett volt. - Mit főztetek? - kérdeztem kuncogva, mire a srácok rám emelték tekintetüket. Castiel nem szólalt meg, amit furcsálltam. Nem tett egy megjegyzést se.
- Semmi extra, csak egy kis... – itt felemelte a doboz fedelét bátyám, ezzel megmutatva, hogy a doboz tartalmát, ami nem más volt, mint egy nagy pizza. - pizzát. - mosolygott Zane, majd levette a pizzáról a kis, műanyag bigyókat és az asztalra tette. Mindenki elvette adagját, majd szó nélkül elfogyasztottuk a vacsoránkat. Én már épp álltam volna fel, hogy elmosogassak, amikor Zane csuklómnál fogva visszahúzott.
- Mi van? - kérdeztem értetlen fejet vágva.
- Segítenél Castielnek elhozni a cuccát? - kérdezte bátyám, miközben néha a vörösre pillantott. Felhúztam a szemöldökömet és kérdőn néztem a két srácra felváltva.
- De hát... tíz percre se lakik innen és csak a hétvégére jött. Nem? – kérdeztem halkan, de mikor megláttam bátyám, szinte már parancsoló tekintetét sóhajtottam egyet. - Oké, csak ne nézz így rám. - Zane arca egyből felvidult.
- Én itt rendet rakok. Ti addig menjetek csak – noszogatott a kijárat felé engem, majd utánam tolta Castielt is és pillanatokon belül az ajtón kívül találtuk magunkat. Ki lettünk lakoltatva, szó szerint. Beletúrtam fehér hajamba, majd a mellettem, immár cigiző srácra néztem. Nem törődtem vele, inkább elindultam a kapu felé, de ott természetesen bevártam. Hagytam, hogy ő menjen elől. Úgy ahogy sejtettem, tíz perc után megérkeztünk a hatalmas épülethez, ami már ismerős volt számomra. A srác bement és pedig unott arccal követtem. Ajtónyitáskor Démon szaladt ki a lakásból, egyenesen gazdája felé, aki egy simogatással elintézte a dolgot, majd belépett az előtérbe. Nem is jutottam, csak a terasz lépcső tetejéig, már fordult is vissza, vállán egy sporttáskával és kezében egy pórázzal. Az utóbbit rácsatolta kutyája nyakörvére, majd cigijét eldobta és rátaposott.
Lassan, szó nélkül sétáltunk, de nekem ehhez a csendhez egyáltalán nem fűlött a fogam. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság a tegnappal kapcsolatban. Végül csak megszólaltam.
- Castiel... - kezdtem, mire a srác neve hallatán felé nézett, de nem állt meg. - Mi volt ez az egész tegnap a tetőn? - kérdeztem meg, majd folytattam. - Ugye, csak Nathanielt akartad ezzel idegesíteni? - néztem rá, majd az egyik háztömb sarkánál megálltam.
- Talán. Lehet – mosolygott a vörös sejtelmesen, amit én nem tudtam hová tenni. Idegesen forgattam a szemet, majd áthaladva a zebrán, hamarosan visszaértünk hozzánk.
Egy jó dolog volt abban, hogy Castiel nálunk volt, még pedig a kutyája, Démon. Barátságos állat volt és én elsőre láttam, hogy sokkal jobb fej, mint a gazdája. Míg a két srác az udvaron beszélgettek, addig én Démonnal ültem a kanapén és néztük a TV-t. Egyik kezemmel a csatornákat kapcsolgattam, míg másikkal a hatalmas kutyát simogattam. Nemsokára az ajtó csapódására lettem figyelmes és a két srác belépett a házba.
- Démon! - szólt Castiel kutyájához, mire az készségesen lepattant a kanapéról és gazdájához lépett és várta a következő parancsot. Odafordultam, de már csak azt láttam, hogy kiléptek az ajtón. Sóhajtottam egyet, majd fáradtan a konyha felé igyekeztem. Csináltam magamnak egy forró kakaót, majd felmentem az emeletre, kinyitottam ablakomat és kimásztam a tetőre. Onnan néztem a csillagokat és iszogattam forró italomat. Imádtam a tetőn ücsörögni a régi, Los Angeles-i házunknál is, itt is megmaradt ez a szokásom.
Másnap reggel olyan volt, mintha semmi se történt volna. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy Castiel a mellettem lévő vendégszobában éjszakázott. Miután teljesen készen voltam, lementem a nappaliba, ahol csak Zane ücsörgött a kanapén és valamilyen újságot olvasott.
- Hová lett Castiel? - kérdeztem kíváncsian, majd leültem mellé.
- Haza ment - zárta le ennyivel a témát, majd lapozott egyet. Kissé értetlenül pislogtam, így Zane sóhajtott egyet és szembe fordult egyet. A hangulatot még az is fokozta, hogy az újságot lassan rakta le a kis asztalra. - Úgy látta jónak, ha elmegy, mivel te nem nagyon kedveled. - Szemeimet lesütöttem és a papucsom orrát figyeltem, mintha az olyan érdekes lett volna. Rosszul éreztem magam, hogy elment, hisz' olyan égbekiáltóan nagy bűnt nem követett el. Vagy mégis?
Felálltam, majd felvettem cipőmet és kiszaladtam az udvarra, onnan pedig ki az utcára. Célom már meg volt, ami nem más volt, mint Castiel háza. Beszélnem kellett vele, még pedig sürgősen.
Amint a ház kapujához értem egy pillanatig haboztam, majd benyitotta és felsétáltam a teraszra. Ideges voltam, hisz' nem tudtam neki mit mondani csak el kellett mennem hozzá. Pár percig tétován álltam az ajtóba. Többszöri elhatározás után megnyomtam a csengőt és mikor kinyílt az ajtó bennem megállt a vér a látványtól.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
