Ruháim pakolása közben motorzúgásra lettem figyelmes, az ablakon kikukucskáltam és még pont láthattam, ahogy Castiel elszáguldott. Egy pillanatra beleborzongtam, abba az óriási sebességbe.
Gondolataimból a telefonom és egy érkező üzenet ébresztett fel. Felkaptam a készüléket, majd megnyitottam az üzit. Keresztanyánk üzent, hogy ma már ne várjuk, mert nem jön haza, sok a munka. Elolvastam, majd leszaladtam Zanehez, hogy elújságoljam neki a hírt, de nem számítottam arra, hogy neki is van közölni valója.
- Zane! Keresztanya ma már nem jön haza, mert sok a munka – hangoztattam az üzenetben olvasottakat.
- Oké. Nekem is van mit mondanom, ami téged érint. – Figyelmesen bátyámra néztem, majd vártam, hogy belekezdjen. – Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy ha szerzek neked munkát, akkor bele egyezel abba, hogy a haverjaim közül valakivel eltöltesz egy teljes hétvégét? – kelletlenül bólintottam. – Remek, ugyanis szereztem neked melót. – nevetett fel Zane. – A kedvenc kávézómról kiderült, hogy az egyik haverom anyáé. Megkértem, hogy vegyen fel pincérnek. Zseni vagyok, vagy zseni vagyok? – röhögött Zane.
- Kösz a melót, de ha már megígértem, akkor mondd meg, hogy kivel fogok találkozni a hétvégén! – Fáradt voltam és semmi kedvem nem volt Zane hülyeségeit hallgatni.
- Az legyen meglepetés Scharlett – kacsintott rám. – Viszont én most elmegyek, nem tudom, hogy mikor jövök, szóval ne várj rám. – Bátyám közelebb hajolt hozzám, majd homlokon csókolt. – Aludj jól, hugi! – Zane kilépett az ajtón, én pedig egyedül maradtam.
Már három napja jártam a Sweet Amorisba, de Irisen és Rosán kívül mást nem nagyon ismertem, csak látásból. Reggel a suliban üdvözöltem a lányokat, majd úgy döntöttem, hogy ismerkedő körútra indulok. Nemsokára megláttam két lányt, ahogy két sráccal beszélgettek, úgy éreztem itt az idő, melléjük léptem, majd bemutatkoztam.
- Sziasztok, Scharlett vagyok – mosolyogtam bátortalanul.
- Én Melody vagyok, ők itt pedig Viola, Armin és Alexy – mutatta be a mellette állókat, de sajnos nem sokáig maradhattam velük, mert becsöngettek. Szerencsére a tanár előtt értünk be, így még épp időben ültünk le a helyünkre. Nyelvtannal kezdtünk. Úgy éreztem, hogy ma is próbára fog tenni egy tanár, és lássatok csodát, igazam lett. Ha ilyen ötösöm lenne a lottón, akkor már rég milliomos lehetnék.
Kikecmeregtem a tanár mellé, majd vártam, hogy feltegye a kérdéseit. Természetesen tudtam válaszolni rájuk és elégedett is volt velem a tanárnő. Sietve visszaültem a helyemre, de mielőtt ez megtörtént volna, Rosa kinyújtotta a tenyerét, én pedig boldogan ütöttem bele.
Nyelvtan után töri következett, ma már úgy látszott, hogy nem kellett tartanom a felesleges feleléstől. Csöndben végigültem ezt az órát is, csak az tartotta bennem a lelket, hogy a következő óránk rajz lesz. Lassan eljött az, engem megmentő csengő. A két lány mellett mentem fel a művész terembe. Rosa pár percre magunkra hagyott, de visszafelé már nem egyedül jött. Magával hozta Lysandert és Castielt.
- Hallom, hogy mától dolgozni fogsz – mosolygott a fekete gatyás, piros pólós, fekete pulcsis Castiel.
- Ho… honnan tudod? – kérdeztem ijedten.
- Zanetől, nem volt jobb témája, így rólad beszélt – túrt a hajába.
- Mit mondott még neked az a lüke rólam? – kérdeztem kissé hangosabban.
- Nyugi, semmi mást, habár emlegetett valami ígéretet is, de nem mondta, hogy mi volt az. – Hálát adtam a csengőnek, mert megszólalt, így nem kellett folytatnunk ezt a felettébb kínos beszélgetést. Beültünk a művész terembe, majd nemsokára a tanárnő is megérkezett. Kiadta a feladatot, miszerint azt rajzolunk, amit akarunk, így fel tudja mérni, hogy kinek, mennyire van tehetsége a rajzhoz. Kihalásztam a tolltartómból a ceruzáimat, majd alkotni kezdtem. Legalább tíz perce rajzolhattam, amikor Rosalya óvatosan oldalba bökött. A tanár nem figyelt, így én felé fordultam.
- Mi volt ez a beszélgetés Castiel és közted? – kérdezte kíváncsi tekintettel barátnőm.
- Semmi különös, csak a bátyám egyik legjobb haverja, így sajnos néha szóba kerülök én is, ha beszélgetnek, ez történt most is.
- Aha. Mit szólnál, ha ma elmennénk valahová?
- Sajnos nem lehet, ugyanis dolgozni fogok suli után az Eclipse Caféban, bocsi, Rosa – szomorodtam el egy kicsit.
- Semmi baj, majd maximum meglátogatlak, úgyis az a kedvenc kávézóm – mosolygott a lány.
- Oké. – Ezzel befejeztük a beszélgetést, majd mind a ketten visszatértünk a rajzunkhoz.
Kicsöngettek, de én még a rajzommal babráltam, már majdnem kész volt, csak az utolsó simításokat végeztem, amikor valaki elállta a fény útját. Felpillantottam, majd két figyelő, szürke szem nézett vissza rám. Castiel elvette a rajzom, majd jó alaposan megnézte.
- Nem is gondoltam volna, hogy szereted a Winged Skullt.
- Mert nem is. A bátyám viszont szereti, és mivel jól rajzolok, a lelkemre kötötte, hogy rajzoljam le a logójukat. Hazaviszem neki, had örüljön – nevettem el magam, majd pakolni kezdtem.
- Mit szólnál hozzá, ha ezt inkább nekem adnád? Zanenek bármikor csinálhatsz ilyeneket – kérte tőlem el a rajzot.
- Nem is tudom, mi lesz akkor, ha az első kukában landol? – kérdeztem teljesen komolyan.
- Mért dobnám ki? Ki lenne olyan idióta, aki kidob egy ilyen rajzot?
- Hidd el, sokan – szomorodtam el, majd tovább sétáltunk lefelé, a tesi teremhez.
- Úgy ismersz, mint, aki ilyen szemétséget tenne? – fogta meg a karomat, így megálltunk.
- Nem ismerlek – hajtottam le a fejemet, majd kezemet kihúztam az övéből. Zavartan lépkedtem az öltöző felé, immár egyedül.
A lányöltözőbe lépve mindenki felém nézett, majd folytatták az öltözést én is így tettem, majd kivonultunk a terembe. A tanár úr sorakozóra intett minket, majd kimentünk a nagy pályára, mondván, hogy egész jó idő van kint. Lassan elkezdtük a bemelegítő köreinket. Viszonylag jó tempóban futottam egyedül, amikor valaki mellém szegődött.
- Akkor nekem adod a rajzot?
- Nem – válaszoltam egyszerűen, majd gyorsabbra vettem a tempót.
- Engem úgysem tudsz leelőzni, kislány! – ért utol a követelődző. Rá kellett jönnöm, hogy igaza van, így lassítottam.
- Még meggondolom, hogy oda adom-e.
- Mivel győzzelek meg, hogy nekem add? – Időközben a tanár úr öt perces sétát rendelt el. Megálltam, majd szembe fordultam vele.
- Semmivel – mondtam neki, majd a futni kezdtem.
- Felőlem - rántotta meg a vállát. Úgy látszik, hogy már nem érdekelte a dolog.
- Jobb, ha vissza megyünk, mert már senki sincs a pályán! – kiabáltam vissza neki.
Hála a csengőknek az utolsó két órámat is kibírtam.
Belépve a lakásba már megint nem találtam senkit sem. Megebédeltem, majd az asztalon lévő dobozt kinyitottam. Zane egy üzenetet hagyott nekem.
„Az iskolától nem messze van egy kávézó,
Oda kell menned, a dobozban van az egyenruhád.
Puszil:. Bátyád.
Ui. Csak ügyesen! „
Kivettem a ruhát a dobozból. Egy fehér szoknya akadt a kezembe, amit kék csipke díszített. Kissé rövidnek találtam, de ha ezt kell hordanom, hát legyen. Hozzá illő kék felső része volt, hátul fűzővel, buggyos, fehér újjakkal, amin kék szegély volt. A színe stimmelt, de a szoknya hosszával még mindig nem békültem ki. Visszacsomagoltam a ruhát, majd a mellette lévő dobozhoz nyúltam, abban egy kék balettcipő volt, ami nagyon megtetszett. Ezt is visszaraktam a dobozába. A ruhát és a cipőt a táskámba tettem, majd elindultam a munkahelyemre. Fél óra gyaloglás után, nagy örömömre, elértem a kávézóba, ott már vártak rám. Egy kedvesnek tűnő barna hajú, lila szemű lány állt az ajtó előtt, hasonló egyenruhában volt, csak az övé lila színű volt. Mellém szaladt mielőtt elérhettem volna a bejáratot, majd a hátsóbejárathoz vezetett.
- Nekünk, dolgozóknak erre kell bemennünk – mosolygott rám. Engedelmesen követtem, majd miután beléptem egy kicsit meghökkentem. Velem egykorú lányok és fiúk sürögtek, forogtak a kis helységben. Némelyikük a sütiket, italokat, kávékat vitte ki. Páran pedig elkészítették a rendelést, de persze ők már felnőttek voltak. Csak diákok dolgoztak pincérként. Egy fél pillanatra mindenki rám nézett, majd azzal a lendülettel rám is köszöntek.
- Én Elena vagyok, én leszek a pincértársad, meg persze még két fiú. A nagy tömeg most azért van, mert nemsokára kezdődik a műszakváltás, a diákok addig egy kicsivel több borravalót szeretnének gyűjteni, ezért sietnek a kiszolgálással. Negyed óra múlva kezdünk, addig öltözz át – Elena az öltöző felé mutatott én pedig besiettem a helységbe. Körbetekintettem, de nem láttam semmi különöset, a szekrények nevekkel voltak ellátva. Megkerestem a sajátomat, majd elkezdtem vetkőzni. A szoknyát még csak-csak felvettem, a felsőt is, de a fűzőt sehogy se bírtam megkötni. Pár percig szitkozódtam magamban, azonban mikor félre pillantottam, megláttam egy egész alakos tükröt. Oda siettem, majd a szembe lévő tükörbe nézve sikerült megcsinálnom a ruhámat. Felvettem a cipőt, majd jártam benne pár kört. Tökéletes volt ez a cipő, kényelmes, így nem fájt benne a lábam. Gyorsan tudtam benne mozogni, nem botlottam meg gyakorlás közben. Vidáman mosolyogtam, majd kiléptem az öltözőből. A sok diák most fejezte be a munkaidejét, elindultak az öltözők felé. Én félreálltam, majd Elena mellé sétáltam.
- Akkor kezdhetjük? – kérdezte vidáman. Bólintottam, majd Elena elkezdte magyarázni, hogy mit merre találok, az asztalok helyét, szalvétákat, és még sok fontos dolgot. Örömmel konstatáltam, hogy nem is olyan nehéz itt kiigazodni. Negyed óra terepszemle után elkezdhettük a vendégek kiszolgálását. Elena mellé lépett két srác. Az egyik fekete hajú és szemű volt, rajta kék színű ing volt, fekete zakó, fekete gatya és fekete lakkcipő.
- Sebastian vagyok, örvendek – mutatkozott be a kék inges idegen, majd mellém lépett.
- Én Scharlett vagyok, én is örülök a találkozásnak. – A másik srác szőke hajú volt és zöld szemű, ő is bemutatkozott. Rajta is hasonló ruha volt, csak az ő ingje lila volt.
- Én Ben vagyok – mosolygott.
- Rendben, akkor, ha a bemutatkozás meg volt, akkor ideje munkához látni! – szólt Elena. Még utoljára átvettem magamban, hogy melyik asztal merre van, és örömmel vettem észre, hogy megjegyeztem mindet.
Elkezdődött életem első munkanapja.
Elena elmondta, hogy mit, hogy csináljak és én természetesen mindent rendesen csináltam. A vendégek fogadásával voltam elfoglalva, amikor megérkezett Rosa és egy magas, fekete hajú srác. Sebastian elkísérte őket egy két személyes asztalhoz, majd a többi vendéggel foglalkozott.
- Elena, kiszolgálhatom őket? A lány az egyik barátnőm – kértem partneremtől.
- Persze, de tartsd be a szabályokat, kérlek – figyelmeztetett.
- Értettem. – Gyorsan Rosalyáékhoz siettem. – Üdvözöllek titeket az Eclipse Caféban! Mit hozhatok? – kérdeztem szabályosan.
- Szia, Scarlett! – örült meg barátnőm, majd meg akart ölelni, de én nem hagytam.
- Ne haragudj, de itt te most vendég vagy, és a főnök figyeli az újoncokat. – Rosa bánatos arcát látva, még hozzátettem valamit. - De majd, ha végeztem bepótoljuk – mosolyogtam.
- Oké, de had mutassam be a barátomat, Leightet. Leigh, ő itt Scharlett.
- Örvendek a találkozásnak – köszönt illedelmesen a srác.
- Szintén örülök, de most felvenném a rendelést, ha lehet – tértem vissza a munkához. Adtam egy-egy étlapot a vendégeknek, majd vártam, hogy kiválasszák az ételeket/italokat.
- Akkor én egy szelet Barackos Charlottet kérek és egy Caffé Lattet.
- Én egy szelet Citromparfét és egy Macchiaot.
- Máris hozom – siettem el a rendeléssel. Beadtam a kis jegyzetfüzetből kitépett lapot és már mentem is a következő vendéghez.
Rosalyáék elfogyasztották az ételt, majd fizettek és távoztak. Rosa azt mondta, hogy záráskor, azaz kilenc órakor eljön elém és bepótoljuk az ölelést. Elköszöntem tőlük, majd folytattam a dolgomat. Egész jól ment a pincérkedés, semmit nem borítottam fel, nem estem el, és még borravalót is sikerült gyűjtenem a vendégektől. Mindenki, aki belátogatott ebbe a forgalmas kávézóba, az nagyon meg volt elégedve mind az ételekkel és a kiszolgálással. Voltak szerelmespárok, barátok, és sok különlegesnek mondható ember is. Sajnos voltak olyanok is, akikkel össze tűzésbe kerültem, de sikerült hangtalanul végeznek a dolgomat. Egyszerűen nem vettem róluk tudomást. Miután elmentek, akkor négy ismerős srác lépett be az ajtón, majd Elena egy asztalhoz kísérte őket. Pár szót váltottak, majd a lány mellém sétált.
- Az a négy srác azt szeretné, ha te szolgálnád ki őket – mondta mosolyogva.
- Rendben – helyeseltem, majd a srácok felé vettem az irányt. – Sziasztok, mit hozhatok? – köszöntem rá a négy srácra, vagy, ha úgy jobban tetszik: Lysanderre, Castielre, Arminra és Alexyre. Kórusban visszaköszöntek, majd az étlapokat lapozgatták, végül csak négy kólát rendeltek. Visszasiettem leadni a rendelést, majd miután kiszolgáltam őket, lelkesen utamra indultam.
Pár órával később arra lettem figyelmes, hogy a fiúk asztalánál már csak egy valaki ült ott. Castiel gondolataiba merülve bámult ki az, időközben eleredt esőre. Kísértést éreztem, hogy oda menjek hozzá, de végül elvetettem azt az ötletemet, mondván, hogy: Biztos vár valakire! Újból munkába láttam. Az asztalok között szaladoztam a tálcákkal, ami néhol üresen állt, de volt, amikor rendesen meg volt pakolva. Boldogan fogadtam el a vendégektől a borravalót, azonban kelletlenül is vissza-visszapillantottam ahhoz az asztalhoz. Már csak fél óra volt zárásig és az utolsó vendéget akkor kísérte ki Ben. Már csak Castiel ült az asztalánál. Elena ezt észrevette és mellém lépett.
- Mért nem kérdezed meg, hogy kér-e valamit? – bökött a vörös hajú srác felé.
- Oké, de… - Inkább nem folytattam, lassan az asztalához sétáltam, de nem akartam a gondolataiból hirtelen felébreszteni, ezért óvatosan szóltam hozzá. – Castiel… - Ő felnézett, majd egy fáradt mosolyt erőltetett az arcára. – Szeretnél még rendelni valamit, vagy esetleg vársz valakire? – kérdeztem óvatosan.
- Ami azt illeti, igen, várok valakire. Az pedig te vagy – mondta egyszerűen.
- Te… tessék? – lepődtem meg.
- Jól hallottad, ha végeztél, akkor hazakísérlek.
- Oké, de akkor a hátsóbejáratnál várj meg. – Lassan visszaindultam a srácokhoz, akik már javában pakoltak, törölgették az asztalokat. Kissé összezavarodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy Castiel mit akar, alig három napja ismerem és semmit sem tudok róla. Befejeztük a takarítást, majd Elenával elindultunk az öltözőbe. Beszélgetésbe elegyedtünk, majd szóba került Castiel is.
- Ki az a srác? Ugye rád várt? A fiúd? Mióta ismered? – árasztott el a kérdéseivel.
- Az egyik osztálytársam, Castiel a neve és igen, rám várt, de nem a fiúm. Három napja ismerem – válaszoltam minden kérdésére. Befejeztük az öltözést, majd Elena bezárta az öltöző ajtaját.
- Holnap nem kell bejönnöd, mert csütörtökön mi négyen nem dolgozunk, majd csak pénteken. – Elenával kisétáltunk a hátsóbejárathoz, majd azt is bezárta, zsebébe tette a kulcsot, elővette az esernyőjét, majd elköszönt. – Ja, és a hétvégéid is szabadok! – kiabálta vissza nekem. Mikor látótávolságon kívülre ért, megfordultam, majd szembe találtam magam egy szürke szempárral.
- Hali – köszönt rám.
- Szia – köszöntem vissza és elővettem én is esernyőmet. Már nem esett annyira az eső, így Castielen csak egy kapucni volt. Lassan elindult a helyes irányba én pedig mögötte ballagtam. Fél perc se telhetett el, ő megfordult, majd mérgesen rám nézett.
- Belehalnál, ha mellettem jönnél? – szólt rám. Hozzá szoktam, hogy mindig az emberek háta mögött megyek, eddig senki sem kért arra, hogy mellette menjek, csak a bátyám mellett éreztem biztonságban magamat. – Egyen rangúak vagyunk, úgy hogy gyere ide, mellém – kérte, most már halkabban. Bátortalanul mellé léptem, majd így folytattuk a sétát.
Öt percig sétáltunk némán az őszi estében. Azon gondolkodtam, hogy már megint ugyan azt csinálom. Úgy éreztem, hogy itt a megfelelő lehetőség arra, hogy változni kezdjek.
- Castiel? – szóltam bátortalanul.
- Mondjad – válaszolt, majd tovább sétált.
- Nem lenne kedved a parkon keresztül menni? – kérdeztem. Tényleg megkérdeztem, a szívem a torkomban dobogott, hiába, hogy nem éreztem a srác iránt semmit. Megpróbáltam nem visszaszívni, amit mondtam, így inkább vártam, hogy mi lesz a válasza.
- Felőlem oké, de mik a szándékaid? – viccelődött.
- Se… semmi – dadogtam. – Csak ilyenkor, este olyan szép a park, de egyedül nincs merszem eljönni – hajtottam le a fejemet zavartan.
- Oké. Fura egy lány vagy, már most látom – nevetett Castiel, majd a park felé fordult. Mellészaladtam és kérdőn ránéztem.
- Ezt, hogy érted?
- Túl félénk vagy. Engedd el magad, hidd el, hogy nem eszlek meg – viccelődött tovább a vörös. Valamilyen szinten igaza volt, hisz’ már nem akartam ugyan az a lány lenni, mint, ami régen voltam.
- Megpróbálom – mosolyogtam már bátrabban. A park kapuján áthaladtunk, majd a szépen kivilágított ösvényen haladtunk. Pár perc múlva elértünk egy kivilágított szökőkúthoz, önkénytelenül is felé tartottam. A víz az egyik gyengém, imádom a szökőkutakba mártani a kezemet, majd bátyám arcába spriccelni a cseppeket. Fél percre elfeledkeztem Castielről.
- Gyerekes vagy – hangzott egy hang a hátam mögül. Ijedtemben majdnem beleestem a kútba, de sikeresen megmentettem magamat a vizessé válástól. Nem válaszoltam, csak zavartan ránéztem. Magamban átkoztam a hülye fejemet, hogy nem tudom elengedni magamat. Castiel nem sokat foglalkozott velem, tovább sétált a park másik kijárata felé. Utána szaladtam, mert még sem akartam egyedül maradni.
- Várj meg! – kiáltottam utána, egy pillanatra megállt, megvárta, míg mellé érek, majd tovább indult. Törtem az agyamat, hogy milyen témában lehetne Castiellel beszélni és hirtelen leesett. A bátyám, hisz’ haverok vagy mi fene. –Amúgy mióta ismered a bátyámat? – Castiel mintha gondolkodni kezdett volna, majd az után válaszolt.
- A tavaszi szünetben itt járt, megismerkedtünk, majd jót buliztunk, nyáron ideköltözött, összehaverkodtunk, majd az után kiderült, hogy a városba költözöl te is – fejezte be, majd kezeit zsebre dugva sétáltunk tovább. Hamarosan elértük a park végét jelző kaput, ami nagy meglepetésünkre zárva volt.
- Most, hogy fogunk kimenni? – kérdeztem.
- A francba! Ezek most kajak bezártak minket? – kérdezte magától a srác.
- Úgy látszik, valószínű az őr nem vett észre minket, amikor körbejárt. Zárás előtt mindig körbe kell járni a parkokat, nehogy úgy járjon valaki, mint most mi.
- Akkor nincs más módja, át kell másznunk a kerítésen. – Castiel a kerítés mellé sétált, majd nekirugaszkodott és már a másik oldalról nézett rám. – Most te jössz. – Én is a kerítés mellé léptem, összecsuktam az esernyőt, bár még mindig esett az eső. Táskámba tettem, majd egyik lábamat a másik után raktam. Remegett a lábam, de vele együtt a kerítés is. Felértem a tetejére, de sajnos Castiel és a föld nagyon messze volt. Legalább öt méterrel alattam. Magamban átkoztam a park tervezőit, hogy mi a francért kellett ekkora kerítést felhúzni ide.
- Nem merek tovább jönni! Mi van, ha leesek? – kérdeztem félve.
- Akkor elkaplak. Ne parázz, itt vagyok lent – szólt fel nekem.
- Éppen ez a baj, hogy te lent vagy én meg fent! – kezdtem kiakadni. Nagyon megijedtem, ugyanis tériszonyos vagyok, nem is kicsit. – Castiel, én tériszonyos vagyok! Félek! – kezdtem kétségbeesni, túl magas volt nekem ez a kerítés.
- Figyu, ne akard, hogy itt hagyjalak! Nem bírom a nyávogó csajokat!
- Oké, abba hagyom, csak ne menj el! Mit csinálja?
- Két lehetőséged van, vagy lemászol, vagy leugrasz – vázolta fel a lehetőségeket. Nagyot nyeltem, majd lábamat átvetettem a kerítésen. Összeszedtem minden bátorságomat.
- Ha leugrom, akkor elkapsz?
- Nem, hagylak leesni! Persze, hogy elkaplak, a bátyád ki is csinálna, ha nem!
- Akkor inkább lemászom! – lassan lefelé próbáltam jönni, de nem vett rá a lélek.
- Most mi bajod? – kérdezte már idegesen.
- Semmi, csak az, hogy a bátyám miatt kísérsz haza, a bátyám miatt kapnál el, ha leugrom! Elegem van, hogy mindig Zane a jobb! – Lefele kezdtem mászni, de dühömben nem figyeltem, hogy hová lépek. A kerítés kicsúszott a lábam alól, majd zuhanni kezdtem. Hamar leértem, de nem fájt semmim, a szemeimet csukva tartottam, mert még mindig féltem egy kicsit.
- Kinyithatod a szemed. – Kinyitottam, majd Castiel szürke szemeit pillantottam meg. A karjaiban tartott, erre lehet, hogy egy kicsit elpirultam, de a sötétnek köszönhetően nem láthatta.
- Köszönöm. – Cast talpra állított, majd rám nézett.
- Nem a bátyád miatt kaptalak el, hanem, mert ezt kellett tennem – nézett rám sejtelmesen azzal a szürke szempárral. – Most, jobb, ha megyünk – indultunk meg a lakhelyem felé. Nemsokára már a kapuban álltunk.
- Köszönöm még egyszer. – A tenyerem már a kilincsen volt. – Jó éjszakát – köszöntem el tőle, majd beléptem a kapun. Cast intett, majd eltűnt. Előre féltem, hogy Zantől mit kapok. Hisz' egy órával később értem haza, mint kellett volna. Beléptem a lakásba, de senki nem volt fent. Ha keresztanya itthon van, akkor már biztosan alszik. Zane pedig bulizik.
Felszaladtam az emeletre, majd letusoltam és befeküdtem a pihe puha ágyikómba. Ez a nap teljesen kifárasztott. Pár perc múlva el is aludtam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
