Ősz volt. Szeptember, és a suli kezdés első napja. Kellemes időjárásnak néztek elébe a városlakók, ugyanis sütött a Nap. A madarak halkan csicseregtek egy kis, kertes ház ablaka előtt. Korán volt még az ébredéshez, de a ház lakói már ébren voltak. Az óra negyed nyolcat ütött.
Keresztanyám finom reggelivel várt lent a konyhában. A kedvencemet sütötte, palacsintát, pont úgy, ahogy anyu szokta mindig készíteni. Málnaszirup a tetején, egy kis tejszínhabbal megspékel. Imádtam, de most valahogy nem volt étvágyam, ezen egyáltalán nem lepődtem meg, hisz’ ma lesz az első napom a Sweet Amorisban. Ki nem lenne ideges az első napján?
Reggelim elfogyasztása után összeszedtem mindenemet, majd megvártam kereszt anyut a kocsinál. Tíz perc utazás után kiszálltam a kocsiból, majd elköszöntem Agatha nénikémtől és egykedvűen a suli felé indultam. Lehajtott fejjel baktattam a bejárat felé, hallottam a csöngőt, de nem nagyon érdekelt, hisz’ még új vagyok itt. Belépve az ajtón, majd valaki telibe nekem jött.
- Menj már az utamból! – Az illető mérgesen rám kiabált, majd mielőtt bocsánatot kérhettem volna, már el is tűnt. „Remélem, többet nem találkozok ezzel az alakkal.” Az, időközben szétszóródott irataimat összeszedve, beljebb indultam az iskolában.
Lassan haladtam befelé, majd mielőtt elértem volna az első ajtóhoz, egy idős hölgy jelent meg velem szemben.
- Ön lenne az új diák, Scharlett Black? – kérdezte kedvesen az igazgató.
- Igen, én vagyok az – válaszoltam illedelmesen.
- Kedveském, menjen a DÖK-ös terembe, és keresse meg Nathanielt. Ő, majd segít önnek. – Az idős asszony amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szelelt. „Remek! Most, hogyan találom meg azt a Nathanielt?” Miután elgondolkodtam a helyzetemen, észrevettem beljebb egy ajtót, amire az volt kiírva, hogy: DÖK-ös terem. Lassan odasétáltam, majd bekopogtam, megvártam, míg engedélyt kaptam, arra, hogy bemehessek. A teremben egy srác állt, és rengeteg iratot rendezgetett. Amint felnézett, megcsodálhattam szőke haját, és borostyán szemeit.
- Te lennél Scharlett Black? – kérdezte úgy, hogy még mindig a papírokat rendezgette.
- Igen, a beiratkozásom miatt jöttem.
- Én Nathaniel vagyok, a DÖK elnöke. A beiratkozásodat tegnap a keresztanyád elrendezte, neked csak egy igazolványképet kell adnod. – Lassan kotorászni kezdtem a táskámban, majd az, előzőleg elkészített képet elővettem és átnyújtottam neki. – Most már hivatalosan is a Sweet Amoris tanulója vagy! – mosolygott kedvesen a fiú.
- Köszönöm. – Kiléptem a teremből, majd a folyosón végighaladva megkerestem a termemet, ami a 11/A volt. Fejemet lehajtva, lassan végigsétáltam a padok között, de mivel csak hátul volt hely, így a legutolsó padsor, balszélső padjában foglaltam helyet. Senki sem törődött velem, kivéve egy lányt, aki a padomhoz sétált, majd leült mellém.
- Szia! Az én nevem Rosalya, de hívj csak nyugodtan Rosa-nak – mosolygott kedvesen a lány. Én kissé megilletődve ránéztem, majd én is bemutatkoztam.
- Én Scharlett vagyok, még új – válaszoltam a lánynak.
- Ha szeretnéd, akkor körbevezetlek a suliban és még pár embernek is bemutatlak. – mosolygott tovább.
- Köszönöm, annak örülnék – mosolyogtam én is vissza. Nemsokára becsengettek. Abban reménykedtem, hogy a tanár nem fog észrevenni, de csalódnom kellett, ugyanis kihívott az osztály elé, hogy bemutatkozzak.
- Kezdheted – noszogatott a tanár. Belekezdtem életem fél perces történetébe.
- Scharlett Black vagyok, Los Angelesben éltem a bátyámmal eddig, de a keresztanyámhoz költöztünk családi okok miatt, csak a keresztanyám maradt nekem és a testvérem, így Franciaországba jöttünk hozzá. Iskolát váltottam és most itt vagyok – fejeztem be, majd kérdőn a tanárra néztem.
- Köszönjük, kedves Scharlett. Leülhetsz. – Azonnal a helyemre ültem, majd az egész órát arra szenteltem, hogy a tanár szavait hallgattam.
Amint vége lett az első órának, Rosa máris mellettem termett, majd elkezdett mesélni magáról. Rengeteget beszélt, de ez engem nem zavart, sőt nagyon örültem neki, hogy van valaki az osztályban, aki beszélget velem. Végre azt érezhettem, hogy nem vagyok egyedül ebben a hatalmas iskolában. A szünet többi részét beszélgetéssel töltöttük, pontosabban Rosa beszélt én pedig néha-néha, ha kérdezett, akkor válaszoltam. Újból becsöngettek, de még nem kellett a tankönyvet elővenni. Egész nap az éves feladatokat és programokat beszéltük meg. Megtudtam, hogy az iskola tizenegyedikesei csinálják a négy évszak bált, ami annyit jelent, hogy minden évszakban tartanak egy bált, amit az egyik tizenegyedik évfolyamos osztály csinál. Az őszit a 11/A, a télit a 11/B, a tavaszit a 11/C, a nyárit pedig a 11/D csinálja. A nyári bál az pont az utolsó tanítási napon lesz. Beszélgettünk az év eleji osztálykirándulásról, meg egyéb apróbb dolgokról.
Megismerkedtem az osztálytársaimmal. Melodyval, Irissel és Violával, Kimmel, Alexyvel és Arminnal, Lysanderrel. Kentinnel, Peggyvel és Carlaval. Dajannal, aki kosarazik, Jaddel, aki a kertészklubot vezeti. Három lánnyal, akik nem éppen a kedvességükről híresek. Amber, Lisa és Charlotte. A szőke hajú nagyon ellenszenves volt velem. Nem tudtam mire vélni ezt.
Rajtuk kívül mindenki befogadott az osztályba.
A mai napot úgy tűnt, hogy semmi sem ronthatja el, de megint csalódnom kellett ugyanis a hetedik óra után, - ami kettőig tartott – Nathaniel behívott a DÖK-ös terembe és közölte velem, hogy elkeveredtek a papírjaim és, hogy minél gyorsabban meglegyen, segítenem kellett a keresésében. Természetesem szívesen segítettem a keresésben, de így is egy órába telt, mire megtaláltuk mindet. Lassan délután három óra is elmúlt, mire kiértem az iskolából, de az udvaron Rosalya várt rám. Karon ragadott, majd szinte minden kis apró részletet megmutatott az iskolában, lassan haladtunk, de nem bántam, így legalább nem felejtem el, hogy mi merre van. Rosa megint sokat beszélt és végre én is vele nevettem. Nem tudom, hogy létezik-e szerelem első látásra, de barátság biztosan. Mielőtt keresztanyám értem jött volna, újdonsült barátnőmmel telefonszámot cseréltünk, majd elköszöntem tőle. Távolodó alakját figyelve, arra lettem figyelmes, hogy rezeg a zsebemben a telefonom. Elővettem, majd egy üzenetet vettem rajta észre. Kereszt anyu írt, hogy mégsem tud értem jönni, de az sms-ben elküldte az utca nevét és a házszámot. Még szerencse, hogy volt nálam lakáskulcs.
Lassan elindultam a - vélhetőleg - jó irányba. Gyorsan haza akartam érni, hisz’ nappal se igazodok ki a városban, nem még este. Néhány arra járótól kénytelen voltam útbaigazítást kérni, amikor már kétszer mentem el az iskola előtt. Nem is gondoltam volna magamról, hogy ennyire szerencsétlen vagyok, de sajnos be kellett látnom, hogy ez így van.
Fél óra, céltalan kóválygás után úgy döntöttem, hogy megállok és átgondolom eddigi helyzetemet. Nem messze a tartózkodási helyemtől észrevettem egy parkot. Arra vettem az irányt, majd a kapun belépve leültem egy lámpa alatti padra. A lámpa fénye sem tartott sokáig, sajnos kiégett és a következő lámpa már látótávolságon kívül volt, így inkább elővettem a telefonomat, és azzal világítottam. Körülbelül tizenöt percet ülhettem az, egyre sötétedő parkban, amikor egy hatalmas kutya megállt mellettem, majd rám nézett. Egy pillanatra megrémültem, viszont a kutya egyáltalán nem akart megtámadni, leült elém és csak várt. Nem tudom, hogy mire várt, de nem tudtam ellenállni, így felé nyújtottam óvatosan a kezemet, ő megszaglászta, majd hagyta, hogy megsimogassam. Megnéztem a bilétáját, hogy mi a neve. Az állt rajta, hogy: DÉMON
- Találó neved van –mosolyodtam el, majd újra megsimogattam. Észrevettem, hogy a nyakörve végén egy póráz van, fel akartam emelni a pórázt, de mire érte nyúlhattam volna, a kutya hátra lépett és eltűnt a sötétben. Megint egyedül maradtam, legalábbis én ezt gondoltam, de nemsokára Démon visszajött hozzám, de már nem egyedül. Egy mély hang szitkozódva követte a kutyát, majd amikor meglátott, megállt. Démon ismét elém ült, én viszont a gazdáját figyeltem.
- Te voltál az, aki a suliban nekem jött! – Ugyanazon a hangon szólt hozzám, mint reggel, így megismertem.
- Sajnálom, én nem akartam, csak nagyon siettem – hajtottam le a fejemet.
- Amúgy mi a fenét csinálsz itt, egyedül, a sötétben? – kérdezte tőlem a vörös hajú srác.
- Hát, izé… - dadogtam.
- Ne folytasd, tudom, hogy eltévedtél – nevette el magát. – Állj fel, hazakísérlek – mondta, még mindig nevetve. Felálltam, majd a táskámat a vállamra rakva elindultunk a kijárat felé. Némán mentem mellette, de ő megállt. – Ha nem mondasz semmit, akkor, honnét tudjam, hogy hova vigyelek? – Ennél mélyebbre nem süllyedhettem szégyenemben, nem elég, hogy eltévedtem, még azt sem tudtam, hogy merre lakom. Előkotortam a telefonomat a táskámból, majd meg akartam nyitni az üzenetet, de nem tudtam. Lemerült a telefonom.
- Az a helyzet, hogy a telefonomban van a címem, de az lemerült. – Annyira szégyelltem magamat, hogy az valami hihetetlen.
- Remek, akkor most mi a fenét csináljak veled? Talán hagyjalak itt? – kérdezte tőlem. Nem szóltam, mert nem volt mit mondanom, ha itt hagy, akkor megint egyedül leszek. – Az a helyzet, hogy, ha már egyszer azt mondtam, hogy hazakísérlek, akkor már nem hagyhatlak itt – sóhajtott egy nagyot, majd elindult. – Gyere! – szólt utánam.
Körülbelül tíz percig sétáltam mögötte némán, amikor megállt egy ház előtt. A srác a kapuval babrált, majd belépett rajta. Nekem halvány fogalmam se volt, hogy mit csináljak, mert azt tudtam, hogy ez nem a mi házunk.
- Gyere már! – kiabált az ajtóban. Felszaladtam a lépcsőn, majd mögötte beléptem a lakásban. Démon egyből a kanapéra pattant, majd kényelmesen elhelyezkedett rajta. A srác egy percre eltűnt, de hamar vissza is jött, kezében egy töltővel. Kivette a kezemből a telefont, majd felrakta töltőre.
- Köszönöm. – Ennyi volt, amit ki tudtam nyögni neki.
A srác leült a kanapéra, a kutya mellé, majd bekapcsolta a TV-t. Egyáltalán nem zavarta, hogy én még mindig egy helyben álltam.
Nagyon meg voltam illetődve, de erőt vettem magamon és besétáltam a nappaliba, majd a kanapé melletti székbe leültem. Egy röpke pillanatra rám pillantott, majd felállt, pontosabban elém.
- Hogy hívnak? – kérdezte hirtelen tőlem.
- Scarlettnek – feleltem félénken.
- Én Castiel vagyok. – Castiel a telefonomhoz lépett, majd levette a töltőről és a kezembe adta. – Keresd ki a címed. – Bekapcsoltam a készüléket, majd kikerestem az üzenetek közül azt, amelyikben keresztanyám a címemet írta le.
- Rue Le Verrier utca 42 – hangzott tőlem a válasz. Felálltam, majd követtem kifelé az ajtón őt.
Nem sokat sétáltunk, körülbelül 5 percet, talán még annyi se volt hazáig az út. Csöndben sétáltam mellette, ám mikor a házunk kapujához értünk, szembefordultam vele.
- Köszönöm, hogy hazakísértél, és, hogy nem hagytál az elején a parkban, valószínű, hogy, ha nem segítesz, akkor még mindig a parkban ücsörögnék – hálálkodtam a srácnak, erre ő megint elröhögte magát.
- Jobb, ha nem szoksz hozzá, éppen jó kedvemben találtál, ennyi az egész. Na, csá – intett a kezével, majd eltűnt a sötét utcán. Pár percig még álltam a sötétben, majd lassan besétáltam a lakásunkba. Kereszt anyu még nem ért haza, bátyám meg, már elment, így én nem láttam okát, hogy fent maradjak. Lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyamba, de mielőtt elaludtam volna, még rápillantottam az órámra, ami este nyolc órát mutatott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
